Vesd tűzre a fröccsöntött idolokat!
Valahol Franciaországban, Lyon városának egyik utcácskájában jártam, amikor belenéztem a végtelenül mély szakadékba, az pedig visszanézett belém. Fehér rumot ittam szódával és mentával, és az üzletek kirakatait nézegettem. Egyszer csak egy szempillantás alatt úrrá lett rajtam az az ősi, kozmikus rettegés. Az, amit az ember akkor érez, ha az általa ismert valóság egy pillanat alatt omlik össze a szemei előtt. Amikor rájön arra, mennyire apró, jelentéktelen kiflimorzsa valójában az univerzum végeláthatatlan abroszán. Amikor tudatosul benne, hogy ennek az egész, nevetséges kis vergődésnek, amit mi életnek hívunk, a rajtunk kívül munkálkodó, rettenetes erők tükrében tulajdonképpen semmi értelme. Az az érzés, ami akkor keríti hatalmába a jó ízlésű embert, ha két Disney és egy Marvel Funko POP! figura között meglátja az ősidők óta szunnyadó Nagy Öreg, Cthulhu pici, aranyos fröccsöntött képmását. Ekkor tudtam, hogy a vég elkezdődött.
Ha valaki esetleg nem tudná, a Funko POP! márkanév az arctalan, uniformizált fogyasztói kultúra szinonimája. Megszállott gyűjtők számára tervezett játékfigurák, melyek egytől egyig egy jól bevált kaptafára készülnek. Kicsi műanyag test, hatalmas, fröccsöntött fej, kifejezéstelen tekintet. A brand dizájnerei valahogy képesek arra, hogy a legérdekesebb, legegyedibb karaktereket is sorozatgyártott, műanyaghulladékká alakítsák, Miki Egértől kezdve egészen Ito Junji rémalakjaiig. Persze valaki szerint biztos jópofák ezek az abominációk, elvégre olyan emberek is akadnak a földön, akik szerint a csecsemők aranyosak, erről sosem szabad megfeledkezni.
A Cthulhu Funko POP! figura látványa egyszerre töltött el dühvel, gyűlölettel és kétségbeeséssel, valamint azzal az érzéssel, hogy be kell sétálnom a boltba és a magamévá kell tennem a Nagy Öreg szánalmas képmását. A polcomon kell tudnom, bármennyire is undorkeltő és szánalomra méltó ez a darabka zöld, fröccsöntött műanyag. Hogy miért? Fogalmam sincs, és utólag már nem is tudnám megmagyarázni. Aznap az akkori párom rángatott ki ebből a furcsa transzállpotból, és szerencsére még időben tette, éppen azelőtt hogy fejest ugrottam volna az értelmletlen fogyasztás lábaim előtt kavargó, ragacsos örvényébe.
Szóval akkor értettem meg igazán, hogy itt valami elkezdődött. Hogy a nevadai sivatag mélyén, steril laboratóriumokban dolgozó, fehér köpenyes gonosztevők felfedeztek maguknak egy újabb piaci rést, melyet vaskos, olvadt műanyagot fröcskölő falloszukkal kényszeresen megpróbálnak majd betömni. Hogy a lombikban nevelt CGI-akrobaták már elkezdték tanulmányozni a lábasfejűek mozgását természetes környezetükben. Hogy a következő, nagy durranás nem más, mint az ismeretlentől (vagy épp a hatalmas, csápos szörnyetegektől) való rettegés lesz. Hogy a hosszú évek alatt besült fegyverek után előkerül az egészen idáig csak kísérleti jelleggel bolygatott lovecrafti kelléktár. És csúcsra járatják, kicsavarják, porig alázzák és kifilézik azt. Persze, ha a népnek ez kell, ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
De miért működik napjainkban mindennél jobban Lovecraft és a lovecrafti horror?
Hogy napjainkban miért annyira felkapott a lovecrafti címke, amennyire, az önmagában véve nem kérdés. Azért, mert az emberi elme annak ellenére is vágyik az ismeretlen felfedezésére, hogy a posztmodern világból már eltűnt a misztérium. Amit lehetett, felfedeztünk, amit kellett, azt megismertük. (Legalábbis a százötven évvel ezelőtti ismereteinkhez képest valljuk be, elég jól állunk.) Az oroszok mindenféle élőlényeket lőttek az űrbe, közülük néhányan vissza is tértek. A nácik az Északi sarkon és a Hold sötét oldalán is bázisokat építettek.
Egyszóval a mai világban látszólag nincs olyan, hogy ismeretlen.
A lovecraftiánus horror reneszánsza azonban megmutatta számunkra azt, hogy ez nem igaz. Hogy az unalomig ismert kliséken túl is lehet ám elbeszélést írni, vagy urambocsá’: horrorfilmet rendezni. Hogy az olcsó jumpscare-eken és a széttrancsírozott belsőségeken túl is van élet. Hogy az ismeretlen ma már kevésbé evidens rétegekben, de itt van körülöttünk, a sötét erők akkor is tovább munkálkodnak, ha már minden egyes vakfoltot megvilágítottunk a térképen. Ez az ismeretlenből fakadó misztérium pedig képes olyan mélységet adni egy történetnek, melytől több is lehet, mint egy egyszerű, sorozatgyártott produktum. Munkára fogja az agyat, ezáltal pedig egy szavakkal leírhatatlan (és fizikai valójában megjeleníthetetlen, azaz filmvásznon sem bemutatható) borzalom sokkal inkább megviseli az embert, mint egy láncfűrésszel hadonászó, agresszív elmebeteg látványa. (Ilyenekkel néha az 1-es villamoson is lehet találkozni, hahó!)
Most azonban a fröccsöntött Cthulhuk, a nyolcezredik, Lovecraft univerzum úragondolásán alapuló fércmű és a futószalagon gyártott sorozatok képében megérkezett a Mammon: a szórakoztatóipar monstruma, aki el akarja venni tőlünk az utolsó mentsvárat is. Mit tehetünk hát? Csupán azt, hogy elhatárolódunk a hype-tól, a misztériumot pedig a hollywoodi adaptációk helyett a hétköznapok apró dolgaiban keressük. Ha kell, akkor saját gyökereinkig visszanyúlva.
Vissza a gyökerekhez, avagy New England fasza hely, de…
Véleményem szerint a lovecrafti horror működése csak a nyugati fogyasztó számára jelent akkora “újdonságot”, amekkorát. Most nyilván sokan felhorkantak a monitor előtt, de engedjétek meg, hogy megmagyarázzam, mire is gondolok pontosan. Kezdjük talán az európai kultúra alapjainak közelebbi vizsgálatával. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” – mondja a Biblia, és már ebből az egyetlen kis kedélyes idézetből is jól látható, hogy Isten hogyan rendeli alá a természetet az embernek az európai kultúra fontos alappillérének számító zsidó-keresztény kultúrában. Ez az uralkodó szerep pedig különböző komplexusokkal jár együtt. Például azzal a feltételezéssel, hogy olyan tudással rendelkezünk, melynek segítségével képesek vagyunk kordában tartani és hasznunkra fordítani a természet erőit.
A konfliktus ebben az esetben abból származik, hogy egy idő után mégis ráébredünk egy meglehetősen kellemetlen tényre: arra, hogy valójában szarra sem vagyunk képesek. Az ember apró fogaskerék egy hatalmas gépezetben, mely felett hatalmas erők munkálkodnak akaratán kívül. Ezekre az erőkre képtelen bármiféle hatást gyakorolni. Sőt, istenigazából ezen erők működését sem érti, bármennyire is szeretné. Véleményem szerint ebben az érzésben gyökerezik a lovecrafti horror esszenciája.
Ezzel szemben érdemes egy pillantást vetnünk az animista vallások jellemző alapgondolatára. A sintó például alapvetően a természet részeként tekint az emberre. Az egyébként szigorú dogmák és szent könyvek nélkül létező vallás nem egy monoteista istenképet tisztel, ehelyett egyfajta lélekkel ruházza fel a természeti jelenségeket, helyeket és akár bizonyos tárgyakat is. Ezzel is érzékeltetve azt, hogy legyen szó bármilyen földi életről, emberről, állatról vagy akár egy erdőről, a háttérben egyetlen transzcendens energiaforrás munkálkodik. Ugyanaz az életenergia járja át az élő és élettelen dolgokat, ez az energia pedig örök. Nem tud elveszni, pusztán átalakulhat. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő az, hogy a világban olyan dolgok is történnek, melyekre a véges emberi elme nem képes magyarázatot adni. Ez a világkép alapvetően nem helyezi középpontba az embert, centrumában sokkal inkább a természet, az erő, az energia áll. Éppen ezért természetes dologként kezelhetjük azt, hogy nem vagyunk képesek mindent racionálisan átlátni, nem adhatunk a világban történő minden eseményre “észszerű” magyarázatot.
Talán ebből eredeztethető, hogy az ázsiai horror (és ha már a sintóról beszéltünk, maradjunk a japán horrornál) sokkal rétegesebb, sokkal álomszerűbb és sokkal hátborzongatóbb alkotásokat képes produkálni, hiszen magvában ott rejlik a félelem és rettegés esszenciája, mely a legtöbb ember számára valóban borzalmas gondolat lehet: habár intelligens, öntudattal megáldott lényeknek tartjuk magunkat, mégsem mi vagyunk a világ közepe. Sőt, előfordulhat, hogy a dolgok teljesen másképp működnek, mint ahogyan azt alapvetően véges emberi agyunkkal el tudnánk képzelni. Egyszóval képtelenek vagyunk mindenre racionális magyarázatot adni, bármennyire is szeretnénk.
És éppen ebben a gondolatban rejlik a valódi lovecrafti irodalom varázsereje is. Ahogyan maga a szerző fogalmazott:
“Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.”
És habár rengetegen félreértik, az ismeretlen jóval többet jelent egy árnyékok közt bujkáló, sötét szektánál vagy egy óceánfenéken rejtőzködő, ősi szörnyetegnél. Az ismeretlenben a legfélelmetesebb az, hogy habár a kirakós bizonyos darabjait ismerjük, képtelenek vagyunk teljes képet alkotni, az emberi agy korlátainak köszönhetően ugyanis alkalmatlan arra, hogy a transzcendentális igazságot a maga aprólékos valójában befogadja és értelmezze. Nem ismerjük ezeket a rajtunk kívül munkálkodó erőket, mégis a nagy terv, a nagy egész részei vagyunk. Akaratunk ellenére is.
Számomra az elmúlt két évtized egyik legzseniálisabb “lovecraftiánus” alkotása Shimizu Takashi 2004-es Marebito című filmje, melyről pár éve egyik saját blogomon már foglalkoztam, így bővebb a bemutatásától most eltekintenék. Legyen elég annyi, hogy habár a filmet érezhetően inspirálta Lovecraft munkássága, az semmilyen formában nem kötődik igazán Lovecraft univerzumához. Remekül alkalmazza a kozmikus horror által rendelkezésünkre bocsájtott eszközöket, azonban a nyugati lovecraftiánus alkotók nagy részénél egy fokkal magasabbra helyezi azt a bizonyos a lécet, a történet végén is totális bizonytalanságban hagyva a nézőt. Nincs szánkba rágott, végső megoldás, nincs magyarázat, nincs semmi. Ha a kirakós darabjait egy pillanatra a magunkénak is éreztük, azok egy adott ponton kihullottak a kezeink közül, és hiába is próbálnánk meg őket összeszedni és a megfelelő módon összeilleszteni, az lehetetlen lenne. Bennem ez az egész személy szerint sokkal nagyobb rettegést képes ébreszteni, mint bármelyik arccal, tömeggel, névvel felruházott, ősi entitás.
Oké, de most akkor meddig működhet a lovecrafti formula?
Persze itt már teljesen jogosan merülhet fel a kérdés: nevezhető-e egy alkotás abban az esetben is lovecraftiánusnak, ha első ránézésre egyáltalán nem kötődik H.P. Lovecraft munkásságához és gyakorlatilag semmiféle konkrét utalást nem tartalmaz a Lovecraft által teremtett univerzumra?
Nos, erre rendkívül nehéz választ adni, hiszen napjainkra már a tudatunkba ivódott az, hogy az ismeretlentől, a furcsától, a megmagyarázhatatlantól való félelmet valamilyen módon összekössük az író nevével, még akkor is, ha egy adott mű csupán a lehetséges inspiráció jeleit mutatja. De ebben az esetben kérdésre kérdéssel válaszolnék: nem tekinthetnénk ilyen módon akár Franz Kafka műveire is lovecrafti alkotásokként? Gondoljunk csak a Kastélyra, mint az általunk ismert valóságon kívül létező, rejtélyes entitásra. A Josef K körül összezáró falura és furcsa lakóira. Napjaink marketingeseinek már egész biztosan fel is csillant a szeme, és megtalálták azt a lovecrafti szálat, amely segít abban, hogy remek, eladható fülszöveget komponáljanak a legújabb, várható kasszasikernek.
Végezetül csak annyit mondanék, hogy véleményem szerint a lovecrafti formula akkor lehet igazán hatásos, ha megtanulunk annak határain kívül gondolkodni. Ha nyitottak vagyunk az újra és kíváncsian tekintünk a régire. Ha képesek vagyunk észrevenni azt, Lovecraft milyen múltbéli, vagy a keresztény kultúrkörön kívül eső tradíciókra alapozta saját univerzuma pilléreit. Ha képesek vagyunk megismerni, megérteni és tiszteletben tartani a modern ember félelmeinek ősi gyökereit. Ha ennek érdekében hajlandóak vagyunk foglalkozni saját gyökereinkkel és hagyományainkkal, ám teljes valójában megéljük a jelent és kíváncsisággal tekintünk a jövőbe. Gyökértelenül, mítoszok, mesék, eszmék nélkül, színtisztán a popkultúrába kapaszkodva nem lehet nagyot alkotni. A filozófiai mélységeket vagy transzcendentális magasságokat mellőző mű lehet élvezetes, lehet vasárnap esti limonádé, azonban összességében sosem lesz több egyszerű eldobható, fogyasztói produktumnál. (ld.: The colour out of space, Nick Cage főszereplésével vagy a lovecrafti filmadaptációk 90 százaléka)
Fontosnak tartanám továbbá, hogy a hagyományok megértése és tisztelete mellett végre képesek legyünk elszakadni a XX. század skatulyáitól, és a Lovecraft által megalkotott formulát tanuljuk meg napjainknak megfelelően alkalmazni. Az örökséghez nem görcsösen ragaszkodó, azt mégis tiszteletben tartó szerzők módjára. Igazán formabontó dolgok ugyanis kizárólag akkor születhetnek, ha átlépjük a jelenleg felállított korlátokat. Ha képesek vagyunk elszakadni az izmusoktól, zsánerektől és különböző skatulyáktól. Úgy, hogy azok eszköztárát mégis mesteri módon, a céljainknak megfelelően tudjuk használni. Ehhez pedig nagy tudásanyagra, nyitottságra, alázatra és tiszteletre egyaránt szükség lesz.
Én sajnos azt látom, hogy sok, magát lovecraftiánus írónak tartó szerző munkája nem más, mint szolgalelkű reprodukció, vagy épp a Lovecraft univerzumából kiragadott szegmensek egyéb zsánerekkel történő összegyúrásából létrehozott, hatásvadász, sorozatgyártott produktum. Ezzel persze semmi gond nincs egészen addig, amíg valaki hobbiból, az önmaga vagy egy kis közösség szórakoztatására műveli ezt. Abban a pillanatban azonban, amint kommercializáljuk ezt a hozzáállást, már meg is indultunk lefelé a lejtőn, a végtelen sötétség irányába. És eljön a kor, amikor már egy újabb táblajáték, egy újabb közepes filmadaptáció vagy egy húszezredik Cthulhu-kötet fel sem tűnik majd. Pár év múlva pedig nem lepődünk meg azon, ha a Nagy öregek akciófigurái és a cuki polipcsápos plüssök is ott kötnek ki a bolhapiacok szőnyegén, a fröccsöntött Star Wars droidok és LED-es lézerkardok mellett. Adja Yog-Sothoth, hogy ne így legyen.
A vitaindító cikket ITT OLVASHATOD. Ha pedig te is szeretnéd elküldeni a véleményedet a témával kapcsolatban, tűkön ülve várjuk az entroplazamagazin@gmail.com címre.
- A szorongás magvai: Fuan no tane kritika - 2022-10-31
- HRRR: Lovecrafton túl #03. - 2022-08-28
- Mindannyian rothadó húsbábok vagyunk – Jon Padgett: A hasbeszélés titka (kritika) - 2022-07-23