Ó, igen! Végre! Azt hiszem, a magyar könyvpiac régóta várt már arra, hogy a monopolhelyzetben lévő nagy kiadók mellett az igazán lelkes mikroközösségek is megmutassák magukat, és olyan kiadványokkal rukkoljanak elő, melyek tartalmi szempontból bármelyik kortárs könyvesbolt polcán megállnák a helyüket. Nagyon örülök tehát annak, hogy a TBA könyvek elhozta nekünk John Padgett 2016-os kötetét, hiszen ez kiváló példája annak, hogy a sikerkönyveken túl is van élet, és kis hazánkban egy relatíve szűk olvasói réteg igényeinek kielégítése sem számít teljesen kútba esett próbálkozásnak.
Hogy túlessünk a nehezén, talán azzal kezdeném, amivel a kötetnek kevésbé sikerült elnyernie a tetszésemet. A kezemben tartott, hazai kiadás egyetlen negatívumaként a borítót tudnám felhozni. Azt mondanám, hogy nem jó, de nem is borzalmas, erős középutas. A legnagyobb problémám az, hogy első ránézésre sokkal inkább hat komikusan mintsem sejtelmes és nyomasztó lenne, ilyen módon pedig meg sem közelíti az angol nyelvű kiadások borítóját. Ezek közül az eredeti verzió Dave Felton munkája (és erősen Thomas Ott karcolatainak stílusát idézi, ld. középen), míg a bővített verzió borítója Harry O. Morris alkotása (és kissé Dave McKean kollázsaira hajaz, ld. jobb oldalt). A magyar borítóért és az írásokhoz kapcsolódó illusztrációkért Földházi Gyula a felelős, aki utóbbiak terén úgy érzem, jobban teljesített, mert a történetekhez köthető grafikák kifejezetten jól mutatnak a kötetben.
A fordításért az Azilum magazin olvasói és a magyar lovecrafti közösség számára jól ismert Molnár András felelős. András munkájáról nehéz részrehajlás nélkül nyilatkoznom, már csak azért is, mert egy kedves ismerősömnek tartom, ám ettől függetlenül megpróbáltam a lehető legobjektívebb módon kezelni a szöveget. Ennek tükrében (és az eredeti szöveg ismeretében) is úgy gondolom, hogy jó munkát végzett, még annak ellenére is, hogy egy-két ponton kissé esetlennek, túlságosan az eredeti szöveg nyersfordításához ragaszkodónak éreztem az eredményt. (Itt főként a „Greater Ventriloquism” kifejezés fordítására gondolok, mely a szövegkontextusból kifolyólag az egyszerű „Nagyobb Hasbeszélés” helyett talán jobban hangzott volna valamivel magasztosabb formában, például úgy, mint „Magasabb Rendű Hasbeszélés”.)
De térjünk át a lényegre. A hasbeszélés titka az amerikai Jon Padgett 2016-os debütáló kötete, melynek anyaga gyakorlatilag néhány rövidebb és egy hosszabb novellából, valamint egy színdarab szövegkönyvéből áll. Ezek cselekménye hol szorosan, hol kevésbé szorosan, de összefügg egymással, így A hasbeszélés titkára, ha szeretnénk, akár egy posztmodern regényként is tekinthetünk. (Mindössze fun fact, hogy ebből a szempontból engem kifejezetten emlékeztet Nemes András Entroplázájára.)
A kötetet alkotó írások stílusa az esetek többségében azonban eltér egymástól. Padgett kiválóan alkalmazkodik az adott sztori elbeszélőjéhez vagy főszereplőjéhez, és a hangnemet mindig a karakternek és a hangulatnak megfelelően alakítja. Ez már csak azért is érdekes, mert így a könyv végére egy olyan kirakós tárul elénk, mely majdnem teljes képet mutat. Bizonyos darabjai azonban továbbra is hiányoznak. Pont, mint a mindennapjainkban, melyekben kellő odafigyeléssel talán nyerhetünk némi rálátást a szálakat mozgató erőkre, tisztán látni azonban sosem fogjuk a „nagy egészet”. Ahhoz ugyanis túlságosan kicsik és jelentéktelenek vagyunk.
A kötet fő attrakciójának a maga 38 oldalával az Ázalag című novella tekinthető, mely gyakorlatilag egy ügyesen megírt, lovecrafti hatásokban bővelkedő detektívtörténet (persze itt rengeteg egyéb hatást említhetnék, a Twin Peaks-től kezdve az X-aktákon át egészen a Silent Hillig). A ködös, félreeső amerikai kisvárosban játszódó sztori végére nagyjából képet kaphatunk arról, mi is áll A hasbeszélés titka sötét univerzumának hátterében, hogyan is kapcsolódnak egymáshoz a látszólag különálló történetek gombafonalai.
Azok számára, akik egy ütős horrorsztorira vágynak, egyértelműen ez a novella jelenti majd a katarzist. Számomra azonban épphogy kissé megölte a kötet vibe-ját, melyet az olyan, rémálomszerű történetek, mint a Beltéri mocsár vagy a Szervi űr egyértelműen a komolyabb irodalmi kategória felé billentettek. Ezekkel ellentétben az Ázalag „csak” egy jó alapanyagokból építkező, jól megírt weird horror. Jól bevált közhelyekből építkezik, viszont kliséhalmaznak így sem mondanám. Már csak azért sem, mert klasszikus horror-thriller eszköztár használatához nagyon is tudatosan nyúl a szerző.
Padgett ugyanis tökéletes bábjátékos. Mesterien zsonglőrködik a különböző stílusokkal és elbeszélésmódokkal a könyv elejétől a végéig, saját kénye-kedve szerint formálja a horror közhelyeit. Ami pedig a legfontosabb, hogy egyáltalán nem hatásvadász módon kalauzolja az olvasót az őrület legmélyebb bugyrai felé. Nem csak riogatni tud, hanem azzal is tisztában van, hogy kell megírni egy jól felépített elbeszélést.
Ebből is jól látszik, hogy egy átlagos ponyvaírónál jóval tehetségesebb és érdekesebb szerzőről beszélünk, ami egyébként az eredeti nyelvű szövegen talán egy kicsivel jobban is. Ettől függetlenül a kötetben minden novellát érdemes a többi írás ismeretében, kontextusban kezelni és így megítélni. Ha így teszünk, a fentebb említett Ázalag például elcsépelt tematikája ellenére is hatékonyan illeszkedik a „nagy egészbe”, és úgy is hozzátesz a teljesség érzéséhez, hogy önmagában inkább csak egy ponyvamagazin hasábjain tudnám elképzelni.
A hasbeszélés titka tehát összességében egy ügyesen megírt, feszült, sötét és nyomasztó hangulatú kötet, mely jó irányt mutat azok számára, akik még nem igazán tudják, mi fán terem a minőségi weird irodalom. Közel sem olyan különálló novellák halmaza, melyek Stephen King-i mélységekbe merülve riogatnak elátkozott hasbeszélő bábokkal és őrült mutatványosokkal. Padgett a hasbeszélést egészen más, megfoghatatlan módon teszi rettenetessé. Egy misztikus felsőbb erőként alkalmazza, mely átjárja a mindennapjainkat és megmutatja azt, mennyire kiüresedett az emberiség. Akárcsak egy szintetikus, beltéri mocsár. Hogy tulajdonképpen mindannyian rothadó húsbábok vagyunk, akik vakok a magasabb rendű igazságra. Azt is mondhatnánk, hogy a hasbeszélés motívuma Padgett kezében a metafizikai nihilizmus szócsöveként funkcionál.
És hogy mit mondanék akkor, ha egy kocsma teraszán ülve négyszemközt, bizalmasan közel hajolva kérdeznéd meg tőlem azt, hogy érdemes-e megvásárolni a könyvet? Azt, hogy mindenképp.
Egyrészt azért, mert nemzetközi viszonylatban is egy jó kötetről van szó, arról nem is beszélve, hogy magyar fordításban kevés igazán jó weird könyv jelent meg az elmúlt években. Másrészt azért, mert látszik, hogy a TBA könyvek a szívét-lelkét beletette a munkába, és nagyon szeretném, ha a jövőben még sok ilyen, ehhez hasonló, illetve még erősebb alkotás magyar fordítása kerülhetne ki a kezeik közül. Harmadrészt pedig azért is, mert Padgettnek baromi jó kezdőmondatai vannak. Olyanok, mint például: „Hétéves voltam, amikor a bátyám először akart megölni.”
És hát valljuk be őszintén: ki tudna ezek után ellenállni annak, hogy tovább olvasson?
(Az illusztrációként használt grafika Harry 0. Morris és Aeron Alfrey munkája.)
- A szorongás magvai: Fuan no tane kritika - 2022-10-31
- HRRR: Lovecrafton túl #03. - 2022-08-28
- Mindannyian rothadó húsbábok vagyunk – Jon Padgett: A hasbeszélés titka (kritika) - 2022-07-23