HRRR: Lovecrafton túl #01.

Lovecraft nevével ma már bármit el lehet adni: pólót, bögrét, sört, cumit, bármit. Ha pedig, ne adj’ isten, egy horror ajánlójába (legyen az könyv, film, képregény vagy játék) keveredik valahogy a Mester neve, a siker garantált. Ezért ha az adott mű marketinges csapatának van egy csöpp esze (márpedig van), akkor holtbiztos, hogy oda is beillesztik a lovecraftiánus jelzőt, ahol annak az ég világon semmi keresnivalója nincs. Mert jól hangzik. És a legnagyobb baj, hogy lassan ezeken a sztorikon felnő egy generáció, amelynek az ilyen sokadrangú, gyenge Lovecraft-imitációk jelentenek majd egyet a providence-i remete nevével.” Így kezdtem még 2017-ben egy recenziómat, amit a Carcosa árnyairól írtam. Lovecraft neve, munkássága azóta is kikerülhetetlenül jelen van a popkultúrában, a filmekben, a képzőművészetben, de leginkább az irodalomban. A megnevezhetetlen borzalom, a rejtélyes, sejtelmes gonosz végérvényesen bekúszott és megvetemedett szinte minden olyan alkotásban, ami csak egy kicsit is kapcsolódik a horror zsáneréhez. Talán nem is az a kérdés, hogy miért. (Mert az arc nélküli, megfoghatatlan rettenet ezernyi lehetőséget biztosít, bármikor hozzá lehet nyúlni, teljesen váratlanul is elő lehet húzni a kalapból.) Inkább az a kérdés, hogy ezt meddig lehet még csinálni? Mikor jár le a lovecrafti horror szavatossága? Meddig lehet még ezt a ködös, kontúrtalan rémisztgetést újszerűként előadni?

Először is, azt le kell szögeznem, hogy én is ezt csinálom. Két könyvem jelent meg eddig, és mindkettő elég erősen merít a lovecrafti hagyományból. De nem csak a regényeimben, hanem a rövidebb szövegeimben, novelláimban is előszeretettel alkalmazom a Mester módszereit. És teszik ezt rajtam kívül még baromi sokan. Folyamatosan. Mert Lovecraft rájött valamire. Illetve, nem ő jött rá, már előtte is tudták a rémtörténetek írói, hogy az ember leginkább az ismeretlentől retteg. De Lovecraft az ismeretlent emelte új szintre. Nála az ismeretlen tényleg ismeretlen. Nem a szoba sötét sarkában megbújó vagy az ágy alatt lapuló lidérc a félelem forrása, hanem valami olyasmi, ami ezeknél sokkal távolabb van, sokkal felfoghatatlanabb szférákban mozog. Földöntúli, a mi dimenziónkon kívüli szörnyetegről írt. Olyan entitásokról, amelyeknek a leírására szavaink sincsenek. Lovecraft az ismeretlen borzalmak esszenciáját álmodta meg, és írta le. Az ember félelme, a valódi, megnevezhetetlen, elképzelhetetlen ismeretlentől való félelme pedig univerzális – leküzdhetetlen és örök érvényű. Tehát, gondolhatnánk, ez a fajta narratív technika soha nem is mehet ki a divatból. Szereplőink valahogy belekeverednek egy rejtélyes szituációba, próbálják megérteni az eseményeket, aztán rájuk zúdul valami borzalom, de végül nem értenek meg semmit, nem derül ki semmi konkrétum, szereplőink – és az olvasók – csak annyit tudnak meg, hogy egész idő alatt egy náluk hatalmasabb erő játékszerei voltak. És ennek az alapnak a permutáció és variációi mehetnek a végtelenségig.

Sokan alkalmazzák, alkalmazzuk ezt a módszert – még egyszer mondom, én is ezt csinálom -, és úgy tűnik, még mindig működik, pedig lassan ez az irodalmi klisé is (szó szerint) száz éves lesz. Itt újra felteszem a kérdést: meddig lehet még élősködni egy ilyen kihasznált, kiismert, gyakorlatilag klasszicizálódott irodalmi módszeren?

Én úgy érzem, hogy túl sok lett az olyan mű, amire ráaggatják a lovecraftiánus jelzőt. Akkor is ha megérdemli, akkor is, ha nem. Pedig szeretem ezeket a műveket. Nyilván nem véletlenül mozgok én is ebben a közegben. És a mai napig felbukkannak olyan alkotások, amelyek eredeti módon nyúlnak ehhez az elcsépelt hagyományhoz. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a horror-zsánernek ez a fajta megközelítése kifulladni látszik – pontosan azért, mert folyamatosan, mindenhol ezzel találkozunk. Mintha az ismeretlen kezdené elveszíteni ismeretlen voltát.

Persze ebben a kérdésben sem általánosíthatunk. Akit érdekel a horror, és külföldi könyveket, képregényeket is olvas, illetve ilyen típusú filmeket néz, annak feltűnhetett már ez a tendencia, talán hozzám hasonlóan kezd túltelítődni Lovecraft világával. Közben Magyarországon csak az utóbbi pár évben lett igazán felkapott a zsánernek ez a fajtája. Ráadásul nálunk a szépirodalomba is csak kevesen, és csak pár éve emelik be ezt az iszonyatot. Szóval az is lehet, hogy itthon még jó darabig működhet ez a dolog. De mi lehet hosszútávon a horror jövője? Vagyis.

Említettem a magyar szépirodalom és Lovecraft kapcsolatát. Ha nem is állandóan, de azért néha feltűnik. Ahogy a szépirodalom és általában a horror kapcsolata is. Illetve a szépirodalom és a zsánerek összemosódása. Az irodalmi hibridizáció. Ez a tendencia, ez a törekvés létezik, még ha a kritika nem is annyira akarja elismerni – vagyis elismeri, de nem fogadja be. Szóval magyar viszonylatban sem érzem irrelevánsnak a kérdést, hogy mi lehet Lovecrafton túl?

Túl lehet lépni a kozmikus horroron? Arcot kell adni a félelmeinknek? Meg lehet közelíteni máshogy az ismeretlent? Lesz olyan, amikor egy horror elemeket felmutató műre nem a lovecraftiánus jelzőt égetik rögtön? Azt hiszem, a mostani, vagy éppen alakuló társadalmunkban bőven benne van a rettegés lehetősége. Akár új irányok lehetősége is. De hogyan? De mi lehet ez?

Ez lenne az első témánk Herr Remedio Redento rendelőjében. Írjátok meg a véleményeteket, és küldjétek el nekünk!

Böszörményi Márton
Latest posts by Böszörményi Márton (see all)
Tagged with: