Amikor a húsvét véget ér

1. Invocavit

 

Végül is levágták a nyulakat, mert nem tojtak elég jó tojást.

Sarolta a karámkerítés mellett állt, nézte a mészárlást. Függtek az apró emlősök a faágakon, mint megannyi furcsa kis tündér. Vérük pirosra festette a friss füvet. Apja ünneplőben lépegetett ide-oda, vidáman fütyörészett, ahogy felaggatta a tetemeket.

Sarolta egyre nyugtalanabb lett. Közeledett az időszámításunk szerinti hetedik húsvét hétszázhetvenhetedik napja, a ciklust lezáró és az újat megnyitó extázisnap, amely most egészen véletlenül a régi idők húsvét-napjára esett. A tévében szüntelenül teológiai viták zajlottak, hogyan is kell egymást követniük a különféle napoknak, legutóbb egy olyan javaslat került elő, hogy vonják össze vasárnapot és hétfőt, ezzel szimbolizálva a halál és feltámadás egységét, a véget nem érő Nagy Liturgiát.

– Hol a balta? – kiáltotta az apja.

Sarolta sóhajtott, mutatóujjával igazította útba. Apja intett, hogy látja.

– Elmegyek – mondta aztán a lány.

– Aztán hova?

– Sétálni.

Apja legyintett.

Sarolta tehát kilépett a falu egyetlen utcájára, és zsebre tett kézzel haladt el a feszített Krisztusokkal díszített lámpaoszlopok mellett.

Egyre többször gondolt arra, hogy talán elköltözik innen. Egy másik országba, ahol nincs ez az egész felhajtás. Talán már elég idős hozzá.

Nehéz volt már számontartani az idő múlását is. Lassan havonta megrendezték a scoppio del carro vendégműsorát, a böjtök és húsevés ciklusai egymásba folytak. Sarolta már ebben az új rendszerben nőtt fel, de még éltek a régi zalai szokások is – zajlottak az előkészületek, hímezték-hámozták a kerítéseket, és a nedvtelésnek szentelték az egyre világosabb, egyre kellemesebb estéket, terjengett a pincékből a pálinkaszag.

Az utca végén meglátta Krisztinát, látszólag ő is indult valahová.

– Nálatok is őrület van? – kérdezte Sarolta.

– Ja. Az öcsikék teljesen kikelnek magukból.

Krisztinának rengeteg testvére volt már, és még több készült. Azon kevés családok közé tartoztak, akik elnyerték Mintanyulak-fokozatot a vármegyétől.

– Sajnálom. Menjünk valamerre.

Később a focipálya szélén cigarettáztak. Krisztina csak úgy tett, nem tüdőzte le, de Sarolta nem akarta szóvá tenni.

– Van valami gond? – kérdezte inkább.

– Saci.

– Mi az?

– És ha nem lesz párom?

Sarolta vállat vont.

– Mi lenne. Semmi.

– Mit gondolnak majd rólam az emberek?

– Ennyire érdekel ez téged?

– Neked könnyű, te tetszel a Norbertnek.

Sarolta nem nézett a szemébe.

– Tényleg? Kit érdekel!

Krisztina a cigaretta végét nyalogatta.

– Sonkaízű – mondta.

– Ja. Hagyjuk is.

Eldobták a cigit.

Sétáltak még két kört a falu körül, de nem volt ennek a sétának se célja, se értelme. Ugyan hová? Ugyan miért?

Amikor Sarolta már egyedül ballagott hazafelé, az öreg Flórián bácsi jött vele szemben. Tolta a biciklijét, bajusza alatt sunyin mosolygott. Így köszönt:

– Csinos a lány, kerek a lány, locsolni illenék.

Sarolta nem viszonozta a köszönést, haladt tovább, nézett maga elé csendben. Ezek a megjegyzések egyre gyakoribbá váltak. Azt sugallták tulajdonképpen, hogy lassacskán neki is illene olyanná válnia, mint a nyulak.

A távolban locsoló-vízágyúval felszerelt, óriás tripodok lépegettek a dombok felett, hangosbemondóból üvöltötték a termékenység himnuszát.

 

 

1. Reminiscere

 

A következő hétvégén Sarolta nagyböjtölők agonizálására ébredt. Egész nap ez lesz majd, gondolta, egész nap.

Úgy döntött, meglátogatja nagypapáját.

Buszra szállt, át a szomszéd faluba. Itt minden halottnak tűnt, számkivetettek éltek itt, ahogy nagypapája is az volt.

Bekopogott hozzá, csak köszöntek, majd alig szóltak egymáshoz, mintha félmondatokból is megértenék egymást.

Együtt ebédeltek. Azt ették, amit az önkormányzat kiosztott. Rakott krumpli, főtt tojással, desszertnek csokoládékrisztus.

– Tudom, miért jöttél – mondta nagypapa.

– Nem is tudod.

– Már nincs mondanivalóm.

Sarolta bólintott. Illetlenség volt felhozni a múltat, és a hatóságok kiszimatolták az illetleneket.

Pedig apránként, kisebb-nagyobb információmorzsák és elejtett részletek alapján Sarolta a nagypapájától tudta meg, hogy nem mindig volt ennyire kiemelt ünnep a húsvét.

Az egész akkor kezdődött (legalábbis így mesélte az öreg), amikor egy kormánytagot nagyböjt idején rajtakapták, hogy különféle állatok húsát eszi, ő pedig rámutatott, hogy nem csak a hagyományt értelmeztük eddig másképpen, de (és itt gyorsan megbökte a mellette ülőt a sajtótájékoztatón), már törvénybe is adták, hogy változnak az ünnepek, a Szentek hagyományait tisztelendő, ugyebár. Korábban már munkaszüneti napnak nyilvánították a nagypénteket, ezúttal viszont a kormány csütörtököt is mondott, ám ennek következtében létrejött egy amolyan jogi kiskapu. Tulajdonképpen nem is kiskapu, hanem egy egész féregjárat, mert a sebtiben megfogalmazott és a következő négy percben elfogadott törvény az újonnan megjelölt húsfogyasztási és tradíció-halmozási előírásokban nem pontosította a húsvét előtt és húsvét után definícióját. További sajtótájékoztatókon mindenkit biztosítottak arról, hogy egyáltalán nem hibáról van szó, a kormány olyat nem csinál. Bizonyos liturgiák nagyon helyesen értelmezik úgy, hogy az év majdnem minden napja tulajdonképpen a húsvéthoz képest értelmezendő, ezért így kell eljárni, a napoknak a megfelelő szakralitást az ispánoknak kell garantálni. Még a pápát is iderángatták a Vatikánból, hogy Corpus Domini napján pontos értelmezéseket fogalmazzon meg az új törvényekről, végkövetkeztetése az volt, hogy Krisztus mennybemeneteléről márpedig tényleg naponta illik megemlékeznünk, ha máshogy nem is, de legalább a helyi hagyományokkal, ünnepre készülődéssel, hangolódással. Együk a testét, igyuk a vérét, meg a többi. Legyen otthon mindig finom kuglóf. A pápa az országot gyönyörűséges, gyémántokkal díszített új karórájával hagyta el.

Ez persze régen volt, és nagypapa mintha hozzáköltött volna ezt-azt, az igazság nem volt teljesen egyértelmű.

– De már tehernek érzem – mondta Sarolta.

– Meghiszem azt.

– Mit lehet csinálni? El lehet menni?

– El lehet menni. Legalábbis el lehetett menni. Ma már megannyi fotografikus bizonyítékot osztogatnak, hogy máshol nincs annyi kolbászkerítés, mint mifelénk. Emiatt hát a kiútkedv is elhalt, a határok matyóhímjei megmerevedtek, az ottvadászok állnak. Meg hát… ki lehet várni.

– Mit?

– Hogy talán egy nap vége lesz – mondta nagypapa.

Fáradtan mosolyogtak egymásra.

Elpakoltak, majd egész délután nézték a tévében A nyúl, aki túl sokat tudott következő részeit.

 

 

III. Oculi

 

Anyja tányért tett elé.

– Egyél kisdedet.

Sarolta odanézett. A tojásoknak már majdnem kisbaba-alakja volt, kezdetleges szemgolyóikból könnyként folyt ki a festett zselatin. Minden szín más fájdalmat jelentett, a piros még nem mutatta meg magát. Felemelte a kéket, és mellkasában azonnal szorítást érzett, ahogy nyomkodta, érezte azt is, hogy a tojás maga is fáj. Milyen jó is, hogy piros nem volt köztük.

Végül inkább csak zöldséget evett. Amikor befejezte, úgy döntött, felhívja Norbertet.

Történt már egy s más köztük az iskolában, de inkább csak idegesítette minden lehetőség, hogy mindez mit is jelenthetett.

A fiú rekedtes, szánalmas hangon szólt a telefonba.

– Halló.

– Szerintem nem szeretlek – mondta Sarolta.

– Tényleg?

– Szerintem te egy béna, nyomi srác vagy. Én még nem láttam senkit, akinek ennyire fontosak lennének a hülye Kinder-tojásos játékai.

– Pedig teljes sorozatok – nyögte Norbert.

– Nem akarom, hogy mások előtt hozzám szólj, oké?

– Oké. Azért átjössz valamikor?

Sarolta hosszú másodpercekig tűnődött.

– Egy okot mondj.

– Annyira szépek a szemeid. Mint az ég, mint a tenger. Tudom, hogy engem milyennek látnak azok a szemek, de attól még szeretem, ha néznek.

Újabb néma pillanatok.

– Jaj, fogd be – mondta Sarolta, és letette.

Később az ágyán feküdt, a plafont bámulta, és arról fantáziált, hogy átmegy majd Norberthez, és addig pofozza, amíg a fiú sírni nem kezd.

Ez hát a szerelem, gondolta. Ez hát a termékenység.

 

 

1. Laetare

 

Esteledett.

Sarolta a katekumeneknek fenntartott szakkörből sétált haza. A fák, mint megannyi ősi démon, úgy őrizték a falu minden otthonát. A házak apró sírboltok. A közvilágítás még mindig nem állt helyre, jobb helye volt annak a pénznek másutt.

Eleinte nem vette észre őket, mert hozzásötétedtek a környezethez, vagy mert a kapuban álltak, esetleg a bokrok mellett, néhányan háttal, néhányan oldalirányt, de mindig mozdulatlanok voltak, mint a Mária-szobrok. Ezek persze nem szobrok voltak, nem is szűznők.

– Csodálatos ez a nap – szólalt meg egyikük.

– Örvendezz, Saci – mondták ketten is egyszerre.

– Most történik meg.

– Minden áldás reád.

Sarolta rémülten nézett ide-oda. Kosarakkal jöttek, ünnepi mellényben.

– Mit adsz nekünk, Saci? Jöttünk életet adni, mit adsz cserébe?

Mielőtt bármit is reagálhatott volna, karok nyúltak felé, ketten lefogták a karját, és még ki tudja, hányan állták körbe.

Sikoltani akart, de nem hagyta el hang a száját.

Súlyos léptek. Ahogy a hatalmas vödör ingadozott, víz fröccsent mindenhová. Ketten hozták azt is.

– El ne hervadj, Saci.

– Most már itt az ideje.

És akkor kezdett sikítani. Amikor felemelték a vödröt, de még mielőtt a jeges víz elérte volna arcát, testét. A sikításra madarak rebbentek szét a környéken.

Már a fáklyák fényénél felderengő arcok közeledtek hozzá, ő homályos tekintettel térdelt ott. Valaki arcát érintette, kosarát dugta orra elé. Az elmosódott férfiarc vigyorgott egy ideig, aztán elkomorodott, és méltóságteljes csend után ezt mondta:

– Zöld erdőben jártam.

 

 

1. Judica

 

Ítéletidő volt odakint.

Az anyaföldnek is hálásnak kell lennie, ha az ég meg akarja locsolni? Ezen tűnődött Sarolta. Elvégre ajándékot csak akkor ad. És az ég… mintha vödörből öntenék. Dézsa nem volt kéznél. Nincs az a fiú, aki elbírná azt. Ennyire futja.

Apja most a konyhában tett-vett, sütögette a sonkát. Mielőtt tálalt volna magának, felszívott két csík tormaport az orrába.

– Húúú! – kiáltott fel. – Jeee! Ez azzz!

Sarolta unottan rágta a kuglófot. Gondolatai ide-oda cikáztak. Ez volna hát minden? Milyen virágok hajtanak majd ki ebből a romlott földből, amikor az igaz tavasz eljön?

Később a fürdőszobában nézegette saját tükörképét.

Most már itt az ideje.

Közelebb hajolt a tükörhöz, mintha azt akarná megcsókolni. Micsoda szemek. Valaki majd bele fog fulladni ebbe a kékségbe, ami az ő szeme.

Ezután a szobájába zárkózott. Úgy döntött, rákészülődik, csak éppen nem tudta, hogy kezdjen neki. Mégis, csak döntés kérdése.

Először felhívta Krisztinát.

– Átmegyek Norberthez – mondta neki.

– Át?

– Át.

– Azt hittem, téged nem érdekel az ilyesmi – mondta Krisztina.

– Talán ellenzed?

– Örülök neked.

Hangjában nem volt semmi vidámság.

– Ne ítélj el. Legalábbis ezért ne. Van egy tervem. De tudod a mondást. Járjad az ő útjukat, mígnem ők járják majd a tiédet.

– Miről beszélsz?

– Talán soha nem tudod meg. Na és akkor mi van?

– Csak légy óvatos.

Letette. Felhívta Norbertet is.

– Otthon vagy? – kérdezte.

Zavart csend.

– Igen.

– Ők nincsenek otthon, igaz? – kérdezte Sarolta.

– Anyámék? Ja. Miért? Mit akarsz még tőlem?

Sarolta megnyalta a száját. A telefonnal a kezében az ablakhoz lépett. Odakint az eső elállni látszott, a felhők közül isteni napsugarak szűrődtek ki, mint valami csodatétel.

– Megmondom, mit akarok – mondta aztán. – Azt akarom, hogy fájjon.

Rövid tétovázás után Norbert beleegyezett.

Sarolta először megfőzött egy tojást. Elharapta az ujját, bekente a vérével. Ettől sem lett piros, inkább csak amolyan rozsdabarna, de talán a szándék a lényeg.

Ezzel a tojással indult útnak, még itt-ott csepergett az eső, de valamiféle szivárvány jött létre az égen, a tojások színei.

Amikor megérkezett Norbertékhez és a fiú ajtót nyitott, az első dolga volt felmutatni a tojást.

A szobába mentek. Norbert egy darabig csak ácsorgott ott, bután, nézte Sarolta égszínkék szemét, a lány pedig tudta, hogy ezt a fiút fogja most belefojtani abba a kékségbe.

Így is lett.

Egész délután úgy tettek, mint a nyulak.

 

 

1. Palmarum

 

Megkérte Krisztinát, hogy jöjjön át. Így is tett: a lány egy szál tulipánt hozott.

– Gyere velem – mondta Sarolta, a tulipánt pedig a többi közé dugta.

A szobájába vezette, behajtotta az ajtót, még a tévét is bekapcsolta, hogy a szülei ne halljanak semmit. A szentgotthárdi zsinat engedélyezte a tojásautomaták felállítását szerte az országban. A Mészáros bejelentette, hogy az ország tortája sonkatorta lesz.

Percekig csak ültek egymás mellett az ágyon, nem szóltak egymáshoz.

– Hogy érzed magad? – kérdezte aztán Krisztina, egészen halkan.

Sarolta az ablak felé nézett.

– Gondolkoztál már azon, miért kell mindig a feltámadásra gondolnunk?

– Ez a válaszod?

– Hiszen van benne logika – mondta Sarolta. – Egy agyonvert, megvetett kívülálló. Ács fia ácsolt terhével a vállán. Alázatában mégis nagyobb mindnél. Van-e ennél szebb kép az emberről?

Krisztina nevetgélt.

– Csak nem hinni kezdtél?

Sarolta komoly maradt.

– Valamiben igen. Nézz körül. Berendezkedtünk az állandóságra, miközben minden ideiglenes. Eljön majd a változás. Ha kell, nagyon lassan, de el fog jönni.

Most Krisztina is elkomolyodott.

– Miről beszélsz?

– Miről beszélnék. Hát a jövőről.

– Az mindig bizonytalan. Figyelj, amiről tegnap beszéltünk telefonon…

Sarolta a mutatóujját a szája elé tette.

– Ez most lényegtelen – mondta. – Arról akartam veled beszélni, hogy mehetnénk együtt az ünnepségre. A nagy misére. Te meg én.

Krisztina pislogott.

– Te meg én?

– Ki tudja, meddig tehetjük meg.

– Ki tudja.

– Na de tényleg. Lett szép ruhád, Krisztina?

– Lett.

– Jól mutatunk majd egymás mellett.

– Egymás mellett a helyünk?

– Senki másnak nincs helye mellettem – mondta Sarolta.

Krisztina mosolygott.

 

 

Kóda: Adveniat

 

A hajnali miséhez végre felvették az új ruhát, meg persze hosszúkás füleket. Az emberek úgy vonultak át a falun, mint valami ide-oda imbolygó, lagomorf erdőség.

Sarolta fogta Krisztina kezét. Nem gondolt semmire. Most nem.

A templom kapuja nyitva állt, fölötte Eostre úrnő várta őket tárt karokkal.

A tömeg bevonult, elhelyezkedtek. Sarolta a családjától messzebb talált magának helyet, Krisztinával. Nem kereste tekintetével Norbertet. Ő talán el sem jött. Erre a gondolatra inkább csak még jobban megszorította Krisztina kezét.

Mindenki elhallgatott, amikor a Lepus-diakónus bevonult.

Mögötte felhúzták a keresztet. És lám, ott volt középütt, az ország egyik legnagyobb testű tenyésztett nyula, felszögelve a keresztre.

Az első énekek szomorúak voltak, mert Krisztus halála is szomorú volt. Minden elmúlás szomorú. Persze, mindez csak illúzió. Az igazság: változás. Fordulat.

Sarolta mosolygott.

A dalok is most örvendeztek.

A végén a diakónus csendre intett mindenkit. Végignézett a tömegen, mintha hosszúkás fülét hegyezte volna – az tényleg meg-megmozdult. Talán már nem csak egyszerű fejdísz volt, tűnődött Sarolta, hanem tényleg kinőttek ezek a fülek, a diakónushoz tartoztak az év minden napján.

A felszentel férfi, miután meggyőződött arról, hogy mindenki csendben van, szikét vett elő. Szembefordult a kereszttel, és egy röviden elmormogott ima után felvágta a nyúltetem hasát. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik.

A diakónus lassan dolgozott, talán csak azért, hogy növelje az izgatottságot. Végül óvatosan kiemelte azt, amit talált.

Néhányan már hüledeztek.

A piros!

A diakónus a magasba emelte a tojást, hogy jól lássák még azok is, akik eddig vakok voltak a csodára. Rövidesen mindenki üvöltött, mert ez azt jelentette, hogy újabb hosszú évekig jó lesz nekünk, és jó lesz utódainknak is.

– Örökké él! – zúgta a tömeg. – Örökké él!

Ez volt a jel. A technikusok oldalt kapcsolókat forgattak, gombokat nyomkodtak: a keresztbe vezetett elektromosságtól a a bomló, három napos nyúltetem újra vonaglani kezdett.

– Feltámadás! – kiáltott a Lepus-diakónus.

Sarolta eddig nem figyel oda, most viszont a szeme tágra nyílt. Hasára tette kezét, mosolygott. Igen, gondolta. Feltámadás. Egy újabb megváltó, ha minden jól alakul. Aki majd véget vet ennek. Türelemmel kell lenni.

Sarolta megfogta Krisztina kezét, még egyszer, így együtt csatlakoztak az ujjongó tömeghez az extázisban. Ekkor már mindenki őrjöngött, egymásnak dörgölőztek, mancsukat a mellkasukhoz szorították, ugrabugráltak, nyüszítettek, tojásokat gurítottak a templom padjai között, parfümöt spricceltek a szomszédjukra, a gyerekek pedig visítva bontogatták a pad alá rejtett színes ajándékokat.

Az élőhalott nyúlkonstrukció még sokáig vonaglott a kereszten, a testébe vezetett elektromosság nem engedte, hogy abbahagyja gyönyörű táncát.

Majd megpihen, amikor a húsvét véget ér.