Resti
Pultra hajol az izzadt életigenlés.
Újpest vagy Ferencváros? Megakad
a kérdés a laminált padló egyik
ezeréves sörfoltjában. Lakatlan
nézések között egyvalaki lát
csak, de ő meg monoton nyújt
vizezett kenyeret a szakadó,
szomjas vándornak. Már
ide köti az otthon-
fogalmat. Máshol neki
helye nincs, ahol pedig
lenne, ott a szőnyegre
szökkent vérfolt zárta el
a néhai kötelékeket.
Nyílt seb marad csak,
rajta alvadt patak
az emlék. Ide csak
csendben magát utálni jár,
meg olyanokat keresni,
akik sötétlő, sodrott, maradék
árnyékával még gondtalan
kezet fognak. A ráncokba
futó hidroxilcsoportok ütemes
mozgása tart még életet
a kihűlt gyomorban. Már össze
sem rezdül. Nincs hang, amelyik
névvel illeti. Dicsőséges az,
akit a köztudat még a
személyiségén szólít.
Még egy kör kell, üres
a pohár. Posványos szélén
állni könnyebb, máshova
már minek menni? Ágyat
ad a vasúti töltés is. Amatőr
színjátszó csoport minden ilyen
dohányos kóceráj. Előadják,
hogy van még miért élni.
Nyugati
Poharat tesz a kérges lábhoz,
rajta metró, szégyen, meg
vizelet. A kosz ide kevés,
mert az a vérben van már.
A szocreál aljzat magába
fogadja a zenészt, a cigányt,
a kéregetőt, meg azt, aki
annak hazudja magát.
Szimbiózisok elsőbálozója
lesz az, akit ide esz a rendszer,
meg a lakáshitel. Bőre alá ragad
a szégyen, viszket tőle az ember
artériája. Csontrendszerébe szivacsos
állománnyá sűrűsödik a bűz,
a padlórepedések az erekbe
költöztek. Zsemle, sült hús,
meg otthontalan szerencsétlenség
szaga van a köztük folyó levegőnek.
Meghasonult kutyaképűek ugatnak
a sarkokból, nem veszi el tőlük
a zsákmányt.Az olcsó, kukázott
alkoholtól vajon szépen burkolt,
örökölt villák nappalijában ül?
Az illat a márvány konyhából jön,
az alakok közeledésébe zsigeri ölelés
van illesztve. Túlcsordul a szembogárba
írt határtalan ragaszkodás. Azért nézik
a földet helyette, mert nincs olyan
betűhalmaz, ami körbefogalmazná,
hogy van ő becsülve? A bor
soknapos, a máj nem választ ki,
herendi porcelán-papírcsésze
fekszik mellette a szeretetlen
betonon. Talán reggelre megtalálja
valaki.
Katasztrófaturizmus
Reggel a paplanbelsejűek zordon
Kárpátok fenyvesekkel vadregényes
táját harapják a szmog mellé olyan
ráérünkarramég módin, ahogy a modernista
hipszterek tanítják nekik.Görcsös csuklójuk
köré tekert mantrás mondatokkal szülik
magukat az utcára. Nem emlékeznek
a Kovács néni ajtajára, és a repedt
panel-múzeumra, ahol minden lábtörlő
rostonként tárolja az életciklusokat.
Félnek a sötét pupilláktól, akik látják,
hogyan lesznek. Minden túl galád
és piszkos és monoton. Fehérüket
betakarják a tömegek,és aki nem tanul
meg úszni, abból sirály sem lehet.
Magába nyelődik minden, ami nem
olyan, mint a másik. Az új hangokat hamar
ellepi a hullám, a kék attól kék marad.
Látni ahogy elhagyják részeiket
az utcán. Igazi katasztrófaturizmus ez.
