Satöbbi, ismerős
Voltam már igazán elhagyatva.
Hat vagy hét évesen egy szögesdrót
a focipálya szélén annyira megszeretett,
hogy kis híján halálra harapott.
Nyomtalanul múlt el ez a szeretkezés,
fogai már nem látszanak a nyakamon,
de valószínűleg miatta lettem
ilyen pocsék szerető.
Mindenkitől ezt a szenvedélyt várom.
(Nem egy Godard film az élet,
így eleve lehetetlen két ember között az,
ami köztem és egy drót között – nem is
tudom, hogy miért – lehetséges.)
Akkor értettem meg, hogy a világ van,
mikor saját üvöltésemre felocsúdtam.
Bőgtem. Még a könnyeim íze is ismerős
és az a szörnyű érzés véraláfutásos
nyakamban:
ami van, sosem értem volt és most sem
értem van.
Néha úgy tűnik, mintha beállna egy rend,
mintha meg lehetne szokni a dolgokat.
Aztán történik valami
és a költő, nem a lírai én, újra
végérvényesen egyedül marad. Aztán
új rendszert talál. Satöbbi. Ismerős
nóta, vagy divatosan szólva: pattern.
Mennyivel könnyebb lett volna,
ha az a kurva drót nem szeret ennyire,
hanem egyszerűen megöl!
Nem rendszerekben keresném az értelmet,
nem kötnék össze lehetetlen szavakat,
(mondjuk azokat, hogy Bányaszagú angyalok)
nem hajítanám őket a kukába szakítás után,
hovatovább: nem is lenne szakítás,
nem lenne kivel szakítanom, sőt kukám sem
lenne, hiszen a kukát birtokló alany, a költő,
aki nem a lírai én, sem lenne egyáltalán.
Nem Sartreban keresném önmagam,
mikor egy csöves tisztán
kimondta a lényeget, kábé egy éve,
valami lelakott rakparton:
az élet értelme csak toszni, baszni, kúrni.
Nem meditálnék el azon,
hogy lehet van ebben valami. Nem hinném
el, hogy nyomdahibás volt a családi Biblia
és tényleg így írta, akit a Főnök megbízott:
kezdetben vala az Ige: tosznibasznikúrni.
Szótári alakban, alany, tárgy és igeidő nélkül.
De Isten aztán megteremtette a világot,
hogy alanya legyen a toszásnak,
tárgya a baszásnak,
ideje a kúrásnak, hogy aztán ne is
nevezzük többet nevén, csak csúfoljuk
szeretkezésnek a hegyesfogú szerelmi
tornát, ami – és itt jön a nevetés! –
igazán csak egy hat-hét éves gyerek
és egy focipálya szélére feszített drót
között lehetséges az Egy Isteni Igazság szerint.
De nem ölt meg. És mindezt rohadtul
elhiszem. Egyetlen reményem,
hogy ha minden szabad, talán még én,
a költő, aki nem a lírai én, is alkothatok
valami nagyot, még ha reggel csak egy
kócos hajú Petri-epigon köp is
a szemem közé és nyálam törölve
azt játszom, hogy el vagyok hagyatva.
Voltam már igazán elhagyatva.
Akkor nem volt időm azon gondolkodni,
hogy vajon minden szavamat le kell-e
vagy egyáltalán le lehet-e vezetni
az ősökig,
hogy lesz-e lap, ami például ezt a
szöveget közlésre méltónak találja,
nem azt írják, hogy mit tudom én,
túlságosan széttartanak benne a gondolatok,
hogy tényleg csak költészettel
törhetek az örökkévalóságba (vagy hogy
törhetek-e oda egyáltalán, akárhogyan.)
Nem gondolkodtam akkor azon,
hogy az agresszivitásom vajon
vihet-e engem valamikor a börtönig.
Mindegy. Voltam már igazán elhagyatva,
túléltem sok minden mást is.
Tekerek egy cigit. Rágyújtanék, eltörik.
Tegyük fel
Kiöntöm a forróvizet
a kotyogós kávéfőzőből és hideget
engedek a helyére. Nem szeretem
másra bízni a dolgaim:
sosem úgy csinálja,
ahogy én szoktam. Persze a kíváncsiság
újabb és újabb próbákat erőltet rám,
mert néhány dolgot
csak egymástól tudunk
megtanulni, én meg szeretnék minél
többet tudni, még ha nem is hiszem,
hogy más valósága
az enyém is lehet.
Tegyük fel, hogy a világ csak az én
tudatom kivetülése és Marx meg
Horkheimer ellenére
egy pszichológusnak
sikerül megszüntetni a szorongásaim
egy jelentős részét, legalább annyira,
hogy jól legyek.
Akkor az oroszok
leteszik a fegyvert, nem lesz háború
a közelben. Etiópiában ugyanúgy
éhezni fognak, mert
sosem lehetek elég jól.
Nem érthetek mindent. Hogy miért
töltesz forró vizet a kávéfőzőbe,
hogy miért lőnek,
vagy hogy miért érzem, ha
a melegben felnézek az égre,
hogy bazmeg, megfagyott a Nap
közepe és bazmeg, nekünk kell
felforralni.
