My god has answered

A napraforgók között térdelő alak beleolvadt a pasztell ég hátterébe, eltűnt a kiszáradt rózsabokrok között, a homokszín horizonton. Minden mozdulatlan, kényelmesen kerek volt körülötte, sehol egy él, egy feltűnő szín, mintha a lebegő vörös homok simára csiszolta volna a felületeket.

Ő viszont mozgott. Két kézzel kaparta a porhanyós földet, beborította vele fakó szoknyáját. Végezni akart, mire lemegy a nap. Már érezte, ahogy fagy a talaj. Ásott, kereste a gyerekkori földillatot, a felszálló nedvességet, a sikamlós gilisztákat. De csak port köhögött fel az üreg idén is.

Már egészen besötétedett, mire elérte a ládát. Valószínűleg sosem hitte a készítője, hogy érinteni fogja még emberi kéz.

Megborzongott. A teljes szélcsendet megtörte az éjszakai szélvihar első fuvallata. A hóna alá vette a ládát, kalapját a szemébe húzta és átvágott a napraforgók között.

Másodpercnyi homály, majd felkapcsoltak a mozgásérzékelő lámpák. Otthonosra igyekeztek berendezni a kunyhót, de még így is erőd maradt, búvóhely, steril buborék. A faragott fogason neoprén kabát, a komód tetején üres bambuszváza, a két bútor között zölden villog a kijelző, biztosít, hogy minden rendben. Megfelelő az oxigénszint, a hőmérséklet és az ivóvíz-mennyiség.

Minden rendben.

A gyors sterilizáló zuhany után a vidámsárgának szánt kanapéra ült a fertőtlenített dobozzal. Kicsit minden évben elérzékenyült. Ő maga sem tudta, mit várt. Csak vetőmagok, amiket arra az esetre rejtettek el neki, ha még egy évet túlélt volna anélkül, hogy talál életre utaló jelet. Mármint olyat, amit nem ő ültetett és gondozott, hanem magától élt, azért mert élni akart.

Az évszám alá a fedőnevét égették a fába. My God has answered. Ő választotta, régi nevének volt ez a nemzetközileg is érthető jelentése. Egy darabig reményt adott a mondat, de már nem csak hogy válaszai nem voltak, de saját Istene sem.

Visszatartott lélegzettel nyitotta fel a ládát. Rendezett csomagok sorakoztak benne, mindegyik felcímkézve. Burgonya, káposzta, cékla, zöldborsó, napraforgó. Mindegyik igénytelen, kivéve ezt a sárga csodát, ami épp olyan elveszetten keresi a napot, ahogyan az őrzők az élet jeleit. Valami hiba miatt kerülhettek a napraforgók a csomagba, de ott voltak minden évben. Talán az egyik mérnök egyszerűen megsajnálta a hátramaradókat, és a tervekbe csempészte a virágot.

Zöldbab helyett idén zöldborsó. Ennyi az újdonság. Egy évtized után is érzett némi csalódást.

A dohányzóasztalra tette a dobozt, és hátradőlt. Már nem töprengett azon, hogyan foglalja el magát. Csak ült és várta, hogy múljon az idő.

Egyszercsak megakasztotta valami. A láda úgy szívta magához a tekintetét, mintha megnyílt volna benne egy végtelen űr. Minden izma megfeszült.

Percek telhettek el. Lehet, hogy csak képzelődött?

A láda sarkának sötétjéből lassan formát öltött egy kis darab fekete. Tapogatózva nyúlt túl a doboz szélén egy vékonyka vonal. Olyan pici, olyan óvatos, hogy észre sem venné, akinek a szeme nem szokott mozdulatlansághoz. Egy másik élet energiája töltötte meg a szobát.

Az asztal mellé térdelt, finom mozdulatokkal, nehogy köddé váljon a fekete kis lény. A hangya maradt. Nem ijedt meg az elé tartott kéztől, úgy mászott fel az ujjakra, mintha mi sem lenne természetesebb az érintésnél. A hat pici láb alig érződött a kétkezi munkához szokott, bőrkeményedésekkel teli bőrön, egészen belül azonban mély nyomokat hagyott maga után.

Annyi ideje várta, hogy megnyomja azt a gombot, és egy másik világban, valahol felfoghatatlanul messze, emberek milliói ölelkezzenek össze a hazatérés ígéretére. De nem tudott felállni a hangya mellől. Lehet, hogy nem is várják a hívását. Lehet, hogy nem is akarnak visszajönni, ott jobb nekik. Most már máshol építenek és rombolnak, máshol töltik be a teret. Talán már a gomb sem működik.

A kis hangya alig egy hétig élt. Körberakta a sírját sárga virággal. Nem várta már vissza azokat, akik elmenekültek. Nem volt többé egyedül. Ahol egy hangya van, ott van több is. És ahol hangyák élnek, ott van remény.