A B csoportnak
Bejön a Törpe, és azt mondja, mindenki kinyalhatja, mert most végre bedurran a biznisz. Kezében lebegteti a szerződést, a hóna alatt fél kiló fű duzzad, most hozta egy spanja. A szerkesztőség ajtajában hatalmas, pókhálóból szőtt vörös függöny lóg, hogy a futárok és a dílerek ne lássanak be. Amióta megkezdtük az átállást, fesztivál van az irodában.
–Vágod, ez bio, öko, naturál, meg a fasztuggya, micsoda – mondja Törpe. – Ki hitte volna, hogy ezeken a kis buzikon fogjuk megszedni magunkat.
Lepöcköl egy izgága pókot a válláról, majd folytatja:
–Revolucionáljuk az indusztrit. Kint várlak.
A görkoris titkárnő kezembe nyom egy pirulát, amit a kávémmal hajtok fel. Ez a csaj mindent vág, tudja, mi kell nekem. Mosolyog, látszik, hogy imádja a munkáját. Jól meg kéne baszni, csak azért, mert ilyen lelkes. Rövid, bozontos haja szétszakad a trip alatt.
–Mikor adsz nekem cserébe valamit? – kérdezi.
–A baszásért, vagy a piruláért? – fut át az agyamon, de nem ezt mondom. – Ha jössz velünk, szövetek neked egy pókházat.
–Én újságíró akarok lenni – ide-oda gurulgat, terpesztgeti a lábait. – De úgy látom, nektek a pénz mindennél fontosabb.
–Pókszíved van – felelem, és azt hiszem, egészen akaratlanul kinyújtom a karom, és megfogom a mellét, ami mögött a szívét sejtem. – Szőrös.
–Ha végeztél a molesztálással, átküldöd az anyagokat, amiket tegnap kértem? Tudod, mekkora segítség lenne a számomra, ha az új munkahelyemen fejezhetném be a cikket, amit te kezdtél el.
Egészen hihetetlen, hogy a mellét a kezemben tartom. Semmi másra nem tudok figyelni. Ilyen könnyű megfogni valaki mellét? Puhább, mint amire számítottam.
–Küldd át, jó? – mondja, lefejtve magáról a tenyeremet, és tovább gurul.
–Amúgy feminista vagyok – kiáltok utána. – Elmegyünk egy randira, vagy mi a faszra?
–Ja – szól vissza, de nem fordul meg. – Menjünk el egy miafaszra.
Felpattanok a székemből, utána rohanok. A plafonon élő LED égeti a nyakam. Persze csak a szeszkó meg a szerek teszik. Majdnem elgázolom a titkárnőt, imbolyogva áll meg a kerekeken.
–Jobb is, hogy nem jössz velünk. Ha kollégák maradnánk, nem mehetnénk el randizni.
Az ijesztően hosszúra nyúló, telifogas vigyorából tudom, melyik szeren van épp. Ő sem kisangyal ám. Talán odahajolok és arcon csókolom, talán a kifakadt haját is visszapasszintom a helyére. Talán csak képzelem az egészet. Kimászok az ablakon, és Törpe után csúszok a tűzlétrán, majd bepattanok a céges tragacsba. Kívülről a rozsda, belülről a fűszag marja. Nyikorog, amikor berakom egyesbe, és le kell padlózni rendesen, hogy felgyorsuljunk.
Törpe az anyósülésen olvasgatja az angol nyelvű szerződést. Ez az első amerikai megrendelésünk. Félmillió dollárról van benne szó, és ez még csak a kezdet. Törpe folyamatosan tágítja-szűkíti a szemét, mint aki nem hiszi el, amit lát, vagy inkább, amiket gondol.
–Már csak alá kell írni. Hétfőtől hivatalosan is a pókselyem-biznisz rabszolgái vagyunk. Eladtunk magunkat.
Hónapok óta erre vártunk. De a titkárnőre gondolok, és elhervadok lelkileg. Talán még mindig kihátrálhatok, és vele tarthatok. Megakad a szemem Törpe szerkóján.
–Ez meg mi a faszom rajtad?
–Pókháló kabát – mondja. Az egész szürke, fénylik és nagyon puhának tűnik. – Kibaszott puha, de közben vagy ezerszer erősebb, mint a kevlár, vágod? Dizájner darab. Úgy hívom: a Szürke Gandalf.
–Akkor már miért nem Fehér?
–Csak ez volt gyerekméretben.
A benarkózott pókok zsinórokban futkosnak rajtunk.
–Fasznak kell egy kisgyerekre kevlárnál is erősebb kabát – dünnyögöm.
–Tesóm, Amerikában mindenki ilyenbe fogja járatni a kölykét. Egyre nagyobb lé van az iskolalövöldözésekben, vágod? – mondja, és mutatóujjával kocogtatja a halántékát.
Félek megkérdezni Törpétől, hogy hibát követünk-e el ezzel az egész átállással. Megduplázzák a fizetésünket, és ennyi? Ott hagyjuk az álommelót? Könnyen lehet, hogy félóránként ezt kérdezgetem tőle, csak nem emlékszem rá, ami miatt végül jelentéktelen, ártalmatlan, demens fasznak gondol majd. Néha azt hiszem, ez az egész pókgyár is csak hallucináció. Vannak másodpercek, amikor belém mar a felismerés, hogy csak a drogok teszik. Aztán ránézek Törpe kabijára, és visszaugrom a valóságba.
–Hogy te mekkora fasz vagy, bazdmeg – mondom neki. – Tudod, arra gondoltam amúgy, és ezen már egy ideje kattogok, hogy minek írsz meg még egy könyvet, mielőtt felszámoljuk a szerkesztőséget? Azt mondtad, a héten be is fejezed és megy a nyomdába. Nem lesz összecsapott?
–Szarom le, úgyis azt hiszik majd, hogy be voltam állva – feleli. – Mondjuk tényleg be voltam.
Törpe önéletrajzi könyve a szerkesztőségben, és az egész sajtószakbámban elfoglalt pozíciójának és a pókhálóból való meggazdagodásának lesz az elegye. Ennyit árult el, amikor egy üveg whisky után elgyötörten püfölte a laptopot, hogy nincs ihlet, nincs ihlet!
Húsz perc utazás után megérkezünk a helyszínre. A titkárnőn agyalok. Vajon randizna egy olyan alakkal, aki eladta magát pénzért? Ez ijesztően sokat mondana el róla is. Bevágom a kocsi ajtaját, és remélem, hogy nem kezd el vérezni az orrom a kokótól, vagy ilyenek. Két napja nem alszok. A pupillám tág lehet, mint egy pornós segglyuka. Baszás közben/után. Törpe régen pornózott. Segglyuka tág-e, pók úr?
Az üzembe lépve pókok tízmillióit pillantjuk meg, ahogy szövik a leendő ruhadarabokat. Azt hinné az ember, hogy van némi morajlás, valami neszezés, de a gépek zúgása mindent elnyom. Bár elvileg szigorúan tilos pókokat kiengedni az üvegketrecekből, a folyosókon söpörni lehetne őket. Inflálódó gyémántmorzsák. Eleinte igyekszem nem rájuk lépni, aztán inkább csak nem nézek le többet. Bemindenezve nem jó azon agyalni, hogy gyilkos vagy.
–Biztos vagy benne, hogy ez a jövő? – kérdezem Törpétől.
–Most már kurva mindegy. Nyakig benne vagyunk. A könyvemben persze azt írom, hogy ez.
–Óriásit szakítunk – felelem. Ezt ismételgetem napok óta gépiesen. Kőgazdagokká fogunk válni.
A szerkesztőség lehúzza a rolót és a munkatársak átjönnek a pókhálógyárba dupla fizuért. A Vörös Hold szerkesztőségének vége. Mi leszünk az ország leggazdagabb ruhagyártói. Egyedül a görkoris titkárnő megy át a konkurens laphoz, de már újságíróként.
–Képzeld el – mondja Törpe, ahogy az üveg mögött dolgozó pókokat pásztázzuk a sorok között sétálva -, hogy megbasznék egy óriáspókot, és akkor kvázi létezne pókember.
–Elképzelem.
–De nem olyan lenne, mint a filmekben. Semmi szuperereje nem lenne, csak…
–Csak szuperfasza, mint az apjának.
–Nem, csak a testén a szőrzet kvázi ilyen pókhálószerű, puha, szürke izé lenne.
–Mint a vattacukor?
–A faszt, mint a feldolgozatlan pamut. De ilyen leheletfinom lenne végig az egész, mint a szőke embereken a puha szőrzet. Közben meg ilyen afrós beütése is lenne, hogy ilyen kunkori, meg a pamacsokban állna a bőrén, vagy a fasztuggya. Lágyan lebegne rajta, mint Van Gogh csillagjai.
Bármennyire is csodálom a képzelőerejét, ahogy múlnak el a szerek hatásai, rám szakad a valóság és azon kezdek el kattogni, hogy mostantól ez lesz az életem. Elkurváskodom a maradék éveket egy olyan helyen, ahol semmi nem tetszik.
–Nem tekerünk még egy cigit az új adagból? Kezdek lejönni az életről.
–El is sápadtál – néz meg magának. – Buzi pókok között.
Felmegyünk az irodába, ahol az amerikaiak már a tárgyalóban vártak ránk. Némi pacsizás és seggnyalás után aláírjuk a szerződést és húzunk a faszba. Én mindig is imádtam az újságírást. Valahol mélyen belül még mindig remélem, hogy csak képzelem az egészet. Egyszer azt halóztam egy tripem során, hogy felmentem Isten nappalijába, ahol egy napraforgó mosolygott rám, az exem arcát rejtve magában. Az sem volt kevésbé félelmetesebb ennél.
Odakint rágyújtunk egy spanglira. A fűtől azonban csak még szarabb lesz, kezdek kurvára becsavarodni, izzadni kezdek, amitől csak még jobban parázok, hogy már testi tüneteket is produkál a parám, és olyan spirálba kerülök, amiből egy pókháló kötéllel sem tudnának kihúzni. Köpök egyet, ami hányásba fordul át. Nem nagyba, a cipőmmel el tudom kenni a füvön.
–Pókhálóból fonnánk cigipapírt is – mondja Törpe. – Az tesóm, kiverné azt a bizonyost.
–Hát az ki.
–Mármint a biztosítékot, vágod. Hány pók kell ahhoz, hogy becsavarjanak egy villanykörtét?
Szünet.
–Szarom le, csak dőljön a lé!
Törpe izomból elkezd szakadni a saját viccén. Máskor én is nevetnék, de éppen meg akarok halni, mert az egész pókbuziság is ilyen beszívott viccelődésből indult, és rettegek, hol lesz ennek a vége. Mostantól fehér pókhálóköntösben fogok flangálni a sarki vegyesnél. A titkárnő elmegy újságot írni, összejön valami nálam is nagyobb nyomorulttal, aki amúgy tök cuki, meg amúgy jólelkű, és majd évek múlva összefutunk az utcán, és egy rövid szóváltásból levágom, hogy bánja már, hogy nem velem maradt, de tudom, hogy sose ismerné be, főleg nem nekem, inkább elcseszi az egész életét, mint ahogy én is elcseszem, és felhagyok az újságírással, hogy napi nyolc órában azon stresszeljek, mikor lázadnak fel a pókok és basznak sorba mindannyiunkat. Törpe mondjuk kapna rajta. Ezért nem nevezem nevén a titkárnőt sosem. Nemsokára csak egy halvány emlék fog derengeni arról, hogy volt valami titkárnő, aki kioffolt.
–Hogyhogy kioffolt? – kérdezi Törpe. Úgy látszik, kimondtam, amit gondoltam. – Nem is próbálkozol nála.
Ezen elmélázok. Nem merek semmi konkrétra gondolni, nehogy kicsússzon a számon. A gyerekkori cicámra gondolok, aki hatéves koromban szökött el tőlünk.
–Dagikára? – kérdezi Törpe, én pedig ijedtemben a tragacshoz rohanok és beülök.
Törpe jön utánam. A vezetőülés mögötti gyerekülésbe köti be magát, és rágyújt.
–Te tényleg jó minitörpe vagy, bazdmeg.
–Félek beülni melléd, vágod? Okádsz és kvázi már alszol.
A Koporsóba hívtam össze a munkatársainkat, hogy megünnepeljük az amerikai szerződést és magát az átállást. Mire megérkezünk, a munkatársak nagyrésze már ott ül a szokásos asztalnál. Talán most utoljára.
–Željkával mi van, miért nem jött? – kérdezi Törpe. Željkának hívják a titkárnőnket. Horvát származású.
Senki nem felel, mindenki elcsendesedik. Željka az egyetlen közülünk, aki továbbra is újságírással fog foglalkozni. Mi vagyunk az árulók. A hiteltelenek. A felnőttek. Sosem mondjuk ki egymás előtt, de legbelül mind tudjuk, hogy vissza kellene adni az összes szakmai díjat, amit egyénileg vagy szerkesztőségként kaptunk. Az a különleges a mi újságunkban, hogy akkora szabadsággal rendelkezünk, mint az igazi művészek. A laptulajdonos külföldi, majdnem mindenre szarik, és esze ágában sincs megkötni a kezünket. Ha arról akarok írni, hogy mennyire megbasznám a titkárnőt, akkor arról írok, és miután a nyomdából kijön a példány, az asztalon ülve, hót készen nevetünk rajta, ki miket írt. Ezt semmi nem fogja tudni pótolni.
Megérkeznek az egyetemisták a Koporsóba, de mivel nincs elég hely, szokás szerint a mi asztalunknál kötnek ki. Nyomorgunk egymás mellett, de szeretünk velük vegyülni. Már jobban érzem magamat, ittam egy kávét meg két sört, ami szép lassan nyugiba rak. A trip szélén kavargok, veszély nem leselkedik rám. Ha a titkárnő esetleg igent mond a randira, és végül összejövünk, akkor még nyerhetek. Egyrészt gazdagok leszünk, másrészt az újságírás továbbra is az életem része maradna rajta keresztül.
–Ezek a buzi pókok visznek a sírba – mondja Törpe az egyik egyetemista csajnak, akit fűz.
–Kussolj már – szólok rá. Tilos az üzletről beszélnünk. Jövő héten kezdünk bele a kampányba, addig egy szót sem ejthetünk a dologról. Titoktartásit is aláírtunk, meg ilyenek.
–Nem, úgy értem, hogy ha kifingok, azt akarom, hogy a pókok vigyék a koporsómat a sírig.
A csajnak fingja sincs, mi ez a cucc a pókokkal. Törpéből dől a szó, ijedten figyeljük. Bár ha elszólná magát és valahogy lebuknánk, maradhatnánk a Vörös Holdnál.
–Kvázi mi vagyunk az ország legszabadabb napilapja. Mi kvázi cikkírásból élünk, és most még utoljára megírom az önéletrajzi könyvemet, aztán örökre lerakom a tollat. Pókokban a jövő, vágod?
–Nem vágom – mondja a csaj. – De ha ennyire egyedi az újságotok, miért nem adjátok el a szerkesztőséget? Miért kell rögtön bezárni?
Mindenki rám néz. Ez ugyanis az én fejemből pattant ki. A japán laptulajdonosunkat biztosítottam afelől, hogy ezerszer több pénzt fog látni a pókokból, mint a papírból. A lelkiismeretem nem engedte, hogy a lapot más vigye tovább. Utálnám a szar cikkeiket olvasni.
–A főszerkesztő úr akarta így – mondja a titkárnő az asztalhoz lépve, és megveregeti a vállamat.
–Željka! – kiáltanak fel a többiek.
–Melyik szerkesztőségben tudsz heteken át kokózni, szívni, bélyegezni? – folytatja Törpe a csajnak. – Vágod, mi most kvázi az aranyéletből átkolbászolunk a gyémántéletbe. Olvasni, olvasni, olvasni! Úristen, leszakad az arcom, ha még egyszer el kell olvasnom valamit ebben az életben! De a könyvemet azt ajánlom. Az lesz a címe, hogy Van Gogh apja.
A csaj arcára van írva, hogy nem vágja, miről van szó. Felnevet, mintha értené.
–Kokózni én is szeretek – feleli –, de könyveket nem olvasok.
Mindenki nevet, még a titkárnőből is kibukik egy kis kacaj. Csak én maradok csendben. Körbenézek, mindenki vidám. Talán egy nap egyedül én fogok emlékezni arra, milyen írói vénája van ezeknek az embereknek körülöttem. Törpe önéletrajzi könyve lesz az utolsó szög a koporsónkba, és nem vagyunk vámpírok, hogy több száz évig eléldegéljünk. Ezek a döntések túl markánsak ahhoz, hogy ne szarjak be rajtuk.
–Nem is örülsz, hogy aláírtátok a szerződést? – kérdezi a titkárnő mellém húzva a székét.
–Végre vehetek egy házat magamnak. Harminc, negyven év múlva. És ha az Isten is úgy akarja, a művészet az életem része marad.
–Így vagy úgy biztosan – mosolyog. – Írni tudsz, géped van. Szabadidőd lesz bőven az uncsi irodában.
–Ez igaz. Néha azért majd látogass meg. Kell egy múzsa is, vagy mi a fasz.
Felnevet, majd a fejét a vállamra hajtja. A többieknek nem tűnik fel, hogy az asztal alatt egymás kezét fogjuk. Megnyugvást érzek. Ízlelgetni kezdem a távoli, valószerűtlennek tűnő szavakat: vagyon, párkapcsolat. Ez már nem lóvé és csaj. Annyira nem is szar belegondolni. A biztonság sem olyan rossz ám. Nyomok egy puszit Željka fejére. Törpe nagyban vetít a csajnak, a Szürke Gandalfot a meleg ellenére sem veszi le.
–Igyunk a szerződésre! – kiáltok, és mindenki középre dugja az italát egy közös koccintásra. – Ti voltatok a legjobbak, akiket főszerkesztőként kívánhattam magam mellé.
Meghatódom a hiú mosolyoktól. Nem tudok sokáig a szemükbe nézni, a korsóm felé görnyedek. Egy halott pók lebeg a sörömben. Kipiszkálom az ujjammal, és mivel még figyelnek a többiek, teátrális mozdulatokkal – mint valami kardnyelő – a számba helyezem, és majd rágok rajta kettőt és lenyelem. Buzi pókok.
- Művészek - 2024-03-26
- A nagy Ő, aki elvette a drogomat - 2022-10-08