Átjöttem a mamához elköszönni, mielőtt visszamegyek. Szól a tévé, Önök kérték. Az illúzió, hogy megkapjuk, amit kértünk, még él, gondolom. De igazából elegem van, nem érdekel a tévé.
Elegem van, elegem van a hírekből.
Nem érdekel az infláció.
Nem érdekel Orbán.
Nem érdekel a háború.
Nem érdekel Putyin, a gáz ára és nem érdekel a benzin. Most nem.
Ember akarok lenni újra, élvezni, hogy érzek, nem csak aggódni, ember akarok lenni, érző lény. Főleg most, ebben a pillanatban, amikor itt ülök a mamámmal szemben, az utolsó élő nagyszülőmmel és nézem. Jöttem megint, elköszönni, és féltem magam, megint. Mi lesz, ha…ha; inkább be sem fejezem a mondatot.
Gyáva vagyok elköszönni, ugyanaz az érzésem, mint amikor pár éve minden egyes alkalommal, mielőtt visszaindultam Németországba, elköszöntem a papámtól. Hogy remélem, nem ez az utolsó puszi. A mamával más, ő még nem beteg, csak demens kicsit és gyenge, nem nagyon tud magával mit kezdeni papám halála óta. De a gondolat attól még ott motoszkál a fejemben, az a zavaró, apró kis hang, ami kényszerít, hogy még egyszer és még egyszer (már negyedszer, de most tényleg utoljára, Anikó, szedd már össze magad!), visszaforduljak és átöleljem. Mintha ez biztosítana bármit is. A jövőt biztosan nem, hogy itt lesz, amikor, ki tudja mikor, következő alkalommal Magyarországra látogatok. Nem. Kizárólag engem biztosít, hogy megöleltem elégszer, hogy nem tehettem volna többet, ugyanúgy, mint amikor gyerekként addig néztem apám utcán guruló kocsiját az ablakból, míg láttam, azért, hogy biztos lehessek benne, hogy visszajön. És ha mégsem, akkor legalább a legutolsó pillanatig láttam, amíg láthattam (persze csak a kocsit…). A gyermeki félelem még most is bennem van, és persze a visszafordulások sem garantálnak semmit. De már felnőtt vagyok, úgyhogy ál-elégedetten, magamat becsapva továbbmegyek, mintha meg se kottyanna, amit még leírni is félek, nemhogy gondolni.
Pár héttel később, újra Németországban, mikor eszembe jutnak ezek a félelmek, inkább másra koncentrálok.
Elszórakoztatom magam olyan emlékekkel, már most, amik vigasztalnak, hogy én aztán tényleg kihasználtam az időt. Az alkalmak, amikor ember voltam, ember volt ő is, unoka és nagymama, és nem volt fontos se Viktor, se Putyin, de még az időjárás sem, mert csak ketten voltunk a szobában, a terünkben, az időnkben.
Ahogy múlt évben, húsvét hétfőn, papám halála utáni első húsvéton. Ott ülök megint, a fehér, elöl lyukacsos orvosi ortopéd papucsban, a szívet szorító térben, az évek alatt összegyűjtött temérdek kacat és limlom között, ami miatt a mamám háza már árnyalataiban sem a gyerekkoromban megszokott “safe space”, hanem inkább egy szomorú élet lenyomata. A szomorú élet nem a mamámé, de a következményei ellen már nem tehet semmit. A szomorúság csak bennem él, ahogy körbenézek, de nem mamám személyiségét tükrözi, csak az öregségét, a tehetetlenségét, hogy nem tud elpakolni és nem tud már fegyelmezni sem, a kora és a kezdődő szenilitása meggátolja, hogy akár egy rossz megjegyzést is tegyen. A tárgyak elöntötték ablakon kibambulásaimnak kedvenc színterét.
De most, húsvét hétfőn úgy döntök, ez sem fog zavarni. Azért összesöprök. Mama megkérdezi, kérek-e enni. Készített káposztasalátát, úgy, ahogy én szeretem, cukor nélkül, kevés borssal, citromosan, előre, mintha tudta volna, hogy itt kötök ki, pedig reggel még magam sem tudtam. Azért jöttem végül, mert nem bírtam tovább a szüleim ünneptelen hangulatát a kedvenc ünnepemen. És mivel úgysem akarok velük ebédelni, és van időm és nincs más tervem, persze hogy kérek. Kérek egy kis káposztasalátát, pár szem paradicsomot és kiveszek magamnak néhány darab puffasztott kukoricát, ami még mindig a papára emlékeztet, aki, miután figyelnie kellett a cukrára, szintén szívesen majszolgatta őket és azóta állandó tartozékai mamám kamrájának és a konyhai alsó szekrénynek.
A helyzethez mérten “ünnepélyesen” megterítek az étkezőasztal kevésbé rumlis oldalán, aminek bal felén mostanában mamám ül, vízzel teli lábait feltéve. És ebédelünk.
Húsvét hétfői ünnepi lakoma. Mamám eszi az előre megfőzött sonkát, kenyeret, satöbbit, én meg a káposztalatátás kukoricapufit. Ülünk, csendben eszegetünk és érzem, hogy ez most jó. Életem egyik legfinomabb ebédje. Egyszerű, finom, jó.
Ránézek. Csend van. Csendben, objektívan megállapítom, hogy minden self help book szerint is értékelnem kell ezeket a pillanatokat. Mert ez is elmúlik, gondolom, és szembenézek a veszteség veszélyével, a papám kanapéjával, ahol mindig ült, de most csak a rápakolt terhes kacat súlya nyomja. Felháborodhatnék emiatt is, de inkább nem. Jézus feltámadt, de a papa már nem fog, a mama viszont még itt van. Megnyugszom, megnyugtatom magam, ez így szép, és így tökéletes a kedvenc ünnepem.
Több mint egy évvel később, ilyen gondolatok vigasztalnak. Vagy Jane Fonda.
Mert néha ilyenkor, egyedül külföldön, azzal is szórakoztatom magam, hogy milyen jó lenne, ha mamám is egy Jane Fonda szerű, örök életűnek 85 évesen is fitt, erős, szellemileg mindig jelen lévő, egészséges nő lenne. Nekem így is tökéletes, de akkor talán nem zavarna ennyire a gondolat, kevésbé látnám törékenynek, kevésbé félteném őt és főleg magam, hogy mi lesz. Ha…
Pedig.
Pedig Jane Fonda is öregszik.
Jane Fonda is csak egy illúzió.
Jane Fonda örök élete is csak egy illúzió,.
Jane Fonda is halandó, és Jane Fonda is – ki kell gondoljam, mondjam, le kell, hogy írjam – meg fog halni. Bármennyire is szeretném, Jane Fonda sem él örökké.
Ugyanúgy, ahogy Viktor, Putyin és senki más sem.
Pont.
- Mama és Jane - 2023-07-01
- Amikor a víz az úr - 2023-01-14