- hullám
A mikrohullámú sütővel kezdődött. Vasárnapról megmaradt paradicsomlevest melegítettem. Szerda van, a paradicsomleves utolsó ehető napja. A mikró jobb alsó tekerőjét egy percre állítottam be. A huszonhároméves masina sipító hangon kezdett neki a munkának. Félidőben kivettem, és az addig számban tartott kanállal megkavartam, különben csak a széle forrósodik fel a lének, és a közepe hűtőszagú hideg marad. Régi álmom egy új, egyenletesen melegítő készülék.
Megbabonázva figyeltem a leves tetején csillogó zsírfoltokat a doboznyi diszkófényben. Aztán szemem lassan fókuszt váltott, és megállapodott a hálós üvegajtón. Önmagam elnyűtt, pixeles mását néztem. Két mikróvillanás között jobb szemem tükörképéből kék csóva törte át magát a rácsokon. Az íriszemben telepedett meg. A felforrt piros lé egyenletes ritmusban csöpögött ki a mikrohullámú sütő résein a halszálka parkettára. Ha nem sietek, a fa beissza magába és a nyomok örökre ott maradnak. Elindultam a felmosórét, hogy eltüntessem a maradványokat. Anyám nem tudhatja meg.
Valahol ismerős zakatolás visszhangzott. Nagypapám masiniszta volt. Húsz évvel ezelőtt gyakran elvitt a műszakjai végén lefektetni a mozdonyait. Ilyen ütemben gurultak be a fáradt gépek házukba, hogy kipihenjék a napi robotolást.
Zavarosan láttam. Épphogy sikerült egy pontot megtalálnom, újra összemosódott a nappali fala, és rajta a bekeretezett képek. Anyám és a négy éve meghalt Rükverc kutyánk portréja gusztustalan hibrid lénnyé csúszott egymásba. Az áramütéses szemem lefedve, a másikkal ugyanúgy láttam, mint azelőtt. Átemeltem a tenyerem, de a hang abban a pillanatban minden mást elnyomva felerősödött. Hatalmas fogaskerekek nyúzták egymást. Szemgolyóm közben ide-oda ugrált. Csiklandozta szemgödrömet. Erősen dörzsölni kezdtem az öklömmel. Közben elhatároztam, ha kinyitom, koncentráltan egy pontra fogok nézni. A telefonomat szúrtam ki a kanapé előtti dohányzóasztalon. A szemem kezdett megállapodni rajta. Egyik lábamat a másik után pakolva megindultam felé. Két lépés után egy karnyújtásnyira volt, de hiába nyúltam utána, csak az üres levegőt markolásztam. De amikor egy tapodtat se mozdultam, a kis asztal és a szoba egyre messzebb került tőlem. Utána indultam, de minden lépéssel csak távolodott. A sietségben az asztal állított meg. Végre megállapodott a tekintetem, és olyannak tűnt a telefonom és a köztem lévő távolság, amilyennek lennie kellett. Óvatosan kinyújtottam a kezem. Lassan közelítettem felé, és az utolsó pár centiméter előtt rámarkoltam. Erősen szorítottam. Remegve megnyitottam a híváslistát. Anyámat tárcsáztam. Megmondom neki, hogy tönkre vágtam a mikrohullámú sütőt, akkor majd ide fog sietni. Nem csöngött ki. A fogaskerekek viszont egyre hangosabban dolgoztak. Fájt a fejem. Újra akartam tárcsázni, de a telefonom képernyője helyett csak a repedtbőrű tenyerem világított a szemembe. Ezernyi kis mélyedéssel átszőtt bőrömön megtapadt anyagokat láttam. Sosem undorodtam még ennyire magamtól. A telefonomat akárhogy téptem, nem tudtam leoperálni a fülemről. Hallottam a hűtő vízköves nedvének csöpögését, a konvektor kék lángját, haldokló fikuszom levélhullását, a paradicsomlé csöpögését.
A vörös lé ütemes csöpögése zavart a legjobban. Kinyitottam a szekrényajtót, és előrángattam a porszívót. Az alumínium szívócsővel a kezemben közelítettem a vörös tócsa felé, amikor megszólalt a csengő. Nekiestem a hűtőnek. Féltem, hogy anyám az. Már biztosan tud róla. A hűtő nem engedett. Mozgásterem az ajtó nyílásának ívére szűkült. A gerincemben éreztem a hidegét. El akartam magam lökni, de a porszívócső nem engedett. Szabadon maradt emberi kezemmel nem kockáztathattam, hogy hozzáérjek a mágneshűtőhöz.
A porszívó zúgott. A paradicsomlé cseppek a telefon-fülem mellett estek le. Fikuszom egy újabb levelet hullatott. Valaki ráfeküdt a bejárati ajtónk csengőjére. Fogságba estem. Próbáltam túlordibálni a porszívó zaját. Megöltem a mikrót, ismételgettem többször. Majd abbamaradt a csengés.
Már biztosan elmondta apámnak, hogy mit tettem a születésemkor vásárolt mikróval. Egy-két órája várhatok rá. Hátha hazaviszi majd a géptetemet. Ha pár napig nem jön, megpróbálok befeküdni a mélyhűtőbe, hogy legalább hibernáljam magam.
- hullám
Ma fel fogok kelni! Egyelőre csak a szemhéjam belsejét figyelem. A reluxa ovális mélyedésein beszűrődő fényfoltokat még így is érzékelem. Kinyitom a szemem, és ezúttal nem csukom vissza. Persze pislogni azért fogok, ha muszáj. De akkor is a lehető leggyorsabban. Úgy lenne a legjobb, ha már ki van nyitva, akkor rögtön fel is ülök. Még jobb, ha kitakarózom. De ha fázom, nem visszabújni, hanem felkelni, és felöltözni. Fogat mosni, megfésülködni, kávét főzni, megreggelizni.
Már nem merek kísérletezgetni. Legutóbbi próbálkozásom a bal kisujjamba került. Félek, mire sikerül elbotorkálnom a bejárati ajtóig, esetleg azon túl, addigra már csak a fejem fog legurulni a lépcsőház aljába. Nem kockáztathatok. Itt, az ágyban három napja semmi nem történik velem.
Egy héttel ezelőtt szerdán, munka után hazaérve elindítottam egy gyorsmosást. A mosógép a legjobb háttérzaj jógához. Mire a meditációhoz érek, már a centri jár. A dohányzóasztalt arrébb tolva, a nappali közepén szoktam jógázni. De a villanykörte, ahogy felkapcsoltam a lámpát, kiégett. Azelőtt mindig a csávóm, vagy még előbb, otthon, az apám cserélte őket. Most nekem kellett megcsinálnom.
Már az új körtét csavartam be, amikor az ujjbegyemtől a sarkamig átjárt a szúrós áram. Rángatott és cibált. A helyzet véglegesnek és kilátástalannak tűnt. Apámat pár évvel ezelőtt a páraelszívó felrakásakor megrázta az áram. Úgy menekült meg, hogy teljesen elengedte a testét, és hagyta, hogy leessen a létráról. Így tudott megszabadulni a magasfeszültségtől. Ezt még az apjától hallotta gyerekkorában, aki hasonlóan járt. Én az üvegfedelű dohányzóasztalra estem. Az üveg megrepedt, ahol a jobb könyököm nekicsapódott.
A kézhajlatomba egy piros kisvödröt akasztottam, hogy abba csöpögjön a vér. Már a harmadik kanyarnál tartottam az autóval az ügyeletre, amikor meg kellett állnom, mert vérszedő vödröm folyton nekicsapódott vagy a váltónak, vagy a kéziféknek. Levettem a pulcsimat, és azt kötöttem a könyökömre. De a piros Szuzim ezután csak felmordult, és lefulladt. Iszonyatosan fájt a sebem, akárhányszor csak forgattam a kulcsot az indításhoz. Végül feladta a harcot: keskeny füstoszlopok törtek ki a motorháztető résein. Középen egy kisebb alkatrész már égett. Fogtam a vödröt, és ráöntöttem az utolsó csepp véremet is.
Amióta az eszemet tudom rossz az emésztésem, ezért felkelés után azonnal fél liter langyos vízzel indítok. A konyhában percekig várhatok, mire megérkezik a melegvíz. Ezért inkább meg szoktam melegíteni a mikróban. Anya mindig rám szólt gyerekkoromban, ha működés közben belenéztem. A megvakulástól tartva a mai napig messze elkerülöm a forgó-világító mikrókat. Ezúttal még erre sem volt időm. Ahogy beindítottam, kirobbant az ajtaja, és szikrák törtek ki belőle. Az egyik tincsem lángrakapott. A kezemmel hadonászva oltottam el. Megszagolom, még mindig érzem a hajamban. A látványos tűzijáték hamar befejeződött. A masina kiégve, feketén nézett rám. Reménykedve, hogy majd megsajnál, képeket készítettem a maradványokról apának.
Egy idő után már nem mertem elhagyni a lakást, vagy akár csak inni, enni, főzni, pisilni, zuhanyozni, fogat mosni, és konnektor közelében lenni. Ettől a félelemtől hamar megszabadulhattam, mert a telefontöltő már a második nap lecsapta a biztosítékot. Azóta se áramom, se mobilom. Elég rég vágytam már ilyen nomád életre. Persze szabadon a vadonban képzeltem, és nem a lakásom fogságában magam alá hugyozva, kiszáradva és vért vesztve. Az ujjamat is jobb lett volna egy vadállattal harcolva elveszteni, nem pedig a kőkemény édesburgonya szeletelése közben levágni. Még csak tartósítani sem tudtam, mert addigra leolvadt a mélyhűtő.
Csengetnek. Kipattan a szemem. Újra csengetnek. Valaki észrevehette, hogy eltűntem. Megint csengetnek. Mire az ajtóhoz érnék, meghalok. Vagy ajtónyitás közben ér a halál. Mintha egyre erőszakosabban csengetnének. A csengető öl meg. Rászorítja kezét a számra, betaszigál a lakásba, bevágja az ajtót, elmetszi a torkom és megszégyeníti a holttestemet. Csak pár nap múlva találnak rám, mikor bomladozó testem szaga elárasztja a lépcsőházat.
Nem hagyhatom el az ágyat. Már nemcsak csengetnek, de kopogtatnak is. Az ajtóm nagyon rosszul zár, ezért nemcsak a kopogást, de a zár kattogását is hallom. Hevesen ver a szívem. Már határozatlanul hahózik is az ajtó mögött. Ez az ő hangja. Fel kell kelnem. Lehet, hogy meghalok, de látnom kell őt. Hahó, csenget, kopog, kattog a zár. Reméltem, hogy ő lesz, aki megment.
Megyek! Ordítom, magamat is meglepve. Most már tényleg menni kell. Csak szépen odamegyek. Felveszem a köntösöm, kapucniját a fejembe húzom, és alárejtem a hajam. A levágott ujjú kezemet a zsebembe dugom. Tükörbe inkább nem nézek, pedig kettő is az utamba esik. Kinyitom az ajtót. A GLS futár idegesen tartja az érintőképernyőt, hogy szignózzak, majd a kezembe nyom egy dobozt, és köszönés nélkül távozik. Egy új mikró.
Ha már kint vagyok, becsengetek az új szomszédhoz. Már be kellett volna mutatkoznom. Nálam nincs biztonságban egy mikrohullámúsütő. Vagy én nem vagyok biztonságban. Csengetek. Bentről zúgást hallok. Mintha próbálná túlkiabálni, de nem értem pontosan. Újra csengetek, ezúttal jó hosszan. Végre sikerül kihallanom: megöllek te mikró. Védelmezően a testemhez szorítóm az ártatlan masinát, óvatosan bemegyek a lakásba, minden zárat kulcsra fordítok, és befekszem az ágyba. Talán holnap beüzemelem.
