Konteó

Jékli Krisztina pártfogó felügyelőnek az első beszélgetés elején az jutott eszébe, már csak egy ilyen alak hiányzott, akivel még két éven keresztül bíbelődnie kell, és ettől heves szorongás öntötte el.

Hiába ajánlotta fel segítségét, Makrai Attila pártfogolt kikérte magának, hogy a pártfogó pszichiátert keressen neki.

– Szó sem lehet róla! Sem bolond, sem paranoiás nem vagyok, éppen ellenkezőleg: az az őrült, aki ezt a hazugságot leírta a bíróságnak!

A pártfogó erre újfent utalt a bírósági ítélet indokolására, amely világosan leírta, miszerint Makrai paranoid, és ezt a büntetőeljárás során az igazságügyi elmeorvos-szakértő állapította meg, sőt, alighanem ez mentette meg a börtöntől. Persze, az őrült szót nem használta, inkább bölcsen lenyelte, de éreztette Makraival, szakember támogatására van szüksége, hiszen ő nemcsak azért lett kirendelve, hogy figyelemmel kísérje és ellenőrizze az életvitelét, továbbá, hogy Makrai előtte rendszeresen jelentkezzen, hanem azért is, hogy segítse a problémái megoldásában. Makrai erre emelt hangon elküldte a picsába az orvosszakértőt, a bíróságot, és azt hangoztatta, ő nem csinált semmit, ez az egész egy rohadt konteó, amiben összejátszik a rendőr az ügyésszel, az ügyész a bíróval, azért, hogy őt tönkretegyék.

Krisztina remegett, gyomra megkeményedett, igyekezett nyugalmat erőltetni magára a biztonság látszatát nyújtó íróasztal mögött. A férfi felemelte a székről köpcös, erős testét, magyarázott és mutogatott az asztalon heverő nyitott akta irányába, mintha annak tartalmát fenyegetné, de Krisztina magát érezte fenyegetve.

– Most már üljön le, így nem tudnunk normálisan beszélgetni! – szólt rá határozottan a pártfogó.

Makrai leült.

A nő valamelyest megkönnyebbült, talán lehet vele bánni bizonyos szintig, gondolta, azt remélte, talán ennél többet nem enged meg magának. De a pártfogolt alig foglalta el helyét a széken, már azt harsogta, hogy kíváncsi ő arra, mi az istent tud neki segíteni egy pártfogó – akire egyébként nincsen szüksége, mert nem gyerek már –, inkább azoknak kellene idejárni, akik megvádolták őt ezekkel a bűncselekményekkel. Krisztina óvatosan megjegyezte, hogy az ítéletben egyértelműen le van írva, hogy a faluban kiszúrta tizenegy gépjármű kerekét, még beismerő vallomást is tett. Mindez Makrai szerint persze nem így történt, ellenkezőleg, éppen az ő autójának a gumiját bökik ki valamivel a helybeliek minden héten.

Mialatt a férfi sorra elővezette sérelmeit, Krisztina az asztalán heverő személyigazolványra vetett egy lopott pillantást; az apró fotón Makrai mintha mosolygott volna, de lehet, csak zavarában ült valamiféle kedélyes vigyorféleség az arcán. A nő képzeletében megelevenedett, ahogy a kormányablakos ügyintéző megkéri Makrait, foglaljon helyet, ne mozogjon, nézzen előre egyenesen a fényképezőgép irányába. A férfi persze számon kérné az ügyintézőt, hogy meddig szarakodnak még vele, ő erre nem ér rá, de mivel tisztában van ennek a procedúrának a fontosságával, magába fojtja türelmetlenségét. Talán ennek a belső viaskodásnak az eredménye ez az arc, gondolta a pártfogó. Szúrós tekintetét sötét, megingathatatlan meggyőződés töltötte ki a képen, de ez a valóságban még rosszabb volt. A férfiból áradó düh egyre élesebbre fente a hangoztatott sérelmeket, mintha pengék röpködtek volna a szobában. Krisztina úgy érezte, ablakot kell nyitnia. Ebben a pár pillanatban – miközben megmerítkezett a frissen beáramló, nedves decemberi levegőben –, rájött, stratégiát kell váltania, hogy mihamarabb szabadulhasson.

– Tisztában vagyok azzal – vette fel a fonalat a nő –, hogy az állam meg akarja szerezni a szülei házát, amelyben most él, a rendőrök pedig utaznak önre, szemét módon beszélnek magával, alaptalanul bírságolják minden jelentéktelen kihágásért, ráadásul az is felháborító, hogy egy közúti baleset okozását követően újból elrendelték az elmeorvosi vizsgálatát. Mindez valóban rendkívül gyanús – húzta össze szemöldökét tettetett rosszallással –, nagy valószínűség szerint arra törekednek, hogy elvegyék a jogosítványát. Amikor nyáron a Mátrában megállította a motoros rendőr, teljesen jogosan kérte ki magának azt, hogy milyen alapon kérte önt a sebességhatár betartására, hiszen pár éve azon a szakaszon halt meg éppen egy motoros rendőr gyorshajtás miatt. Remek ötlet, ha a szomszédját feljelenti – helyeselte Krisztina –, mert az nem járja, hogy az udvarára néző kis ablakon keresztül, egészen pontosan az éléskamra ablakának függönye mögül kamerázza a maga minden percét, miközben ön odakint tevékenykedik. Igen, Attila, jól teszi, ha ehhez nem járul hozzá! Védje meg a személyiségi jogait, ne hagyja annyiban, mint ahogy azt se, hogy a háza előtt elhaladó falubeliek rendszeresen bekiabáljanak magához és nevetgéljenek önön. A kocsijának a gumiját kik szúrják ki állandóan? Na, kik? Tudom, én is! Ugyanezek!

A pártfogolt meredten nézett a nőre, aprókat bólogatott.

– És a főnökei a munkahelyein! – fűzte tovább a pártfogó felügyelő. – Jól mondja, meglehetősen inkorrektek. Az nem lehet az ön hibája, hogy sehol nem marad meg egy-két hónapnál tovább, a munkaügyi bíróság pedig valóban remek hely arra, hogy revansot vegyen a kirúgásokért. És támogatom azt, hogy az ügyvédjét, dr. Lánczit, aki a múlt héten, érthetetlen miért, kizavarta az irodájából, lecserélje egy másikra, mert az miféle hozzáállás, hogy csakúgy kidobunk valakit az irodából! Az ilyen ember nem képvisel senkit, nem véd semmilyen ügyet, csupán szakmájának favágója, egy lelketlen kuruzsló. Az meg végképp mindennek a teteje, hogy a rendőr, az ügyész meg a bíró összejátszik maga ellen – ingatta a fejét Krisztina –, sőt, tisztában vagyok azzal, hogy a helyi körzeti megbízott korrupt, de hát pártfogóként ez ellen semmit nem tehetek – tárta szét a karját.

Makrai erre azt mondta – immáron visszafogottabban, de félelmetes hűvösséggel –, hogy nem várt többet egy ilyen pártfogócskától, mint Krisztina, hiszen ő ugyanolyan, mint a többi hivatalnok, magasról tesz arra, miben lehetne segíteni neki, csak tárogatja itt szét a karját, egyszóval mindegyikőjük söpredék az ő szemében.

A pártfogó felügyelő ezen a ponton, mélyen együttérző hangon beszüntette a beszélgetést, és közölte Makraival, legközelebb is nagyon szívesen meghallgatja, de még várnak rá odakint, nagyon örül, hogy megismerte, és nagyon várja már, hogy egy hónap múlva ugyanitt, ugyanekkor ismét találkozzanak.

Makrai Attila úgy nézett a nőre, mint egy véres csatát nyert hadvezér, aki megmutatta az ellennek, kinek az oldalán áll az igazság. Zsebre tette személyi okmányait, aláfirkantotta a kinyomtatott jegyzőkönyvet, bevágta magát a kormányhivatal irdatlan épülete mellett parkoló öreg, egykettes Opel Corsájába és haza hajtott.

 

Krisztina reggel óta másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy nemsokára jön ez a barom, és ettől minden porcikájába feszültség áramlott. Védtelennek érezte magát. Elképzelte, hogy ez a mokány Makrai váratlanul ráveti magát, és vékony, törékeny teste darabokra törik szét, mint egy kristályváza. Mindezek ellenére nem kért férfi kollégát a szomszédos irodába, hiszen a kommunikációs stratégia legutóbb részint bevált, és abban bízott, most is működni fog. Viszont, ha ellenfeszül, sosem szabadul.

A pártfogolt pontosan érkezett, hónalj szagot árasztott és baseball sapkát viselt. Azt kérdezte a nőtől, meg tudna-e egy részletfizetési kérelmet fogalmazni a bíróság felé, mert megint nincs munkája, amiatt az aljas Nagy Jani miatt, aki éppen reggel adta ki az útját a Nagy-Vas-Kerben.

– Annyival intézte el a dolgot – idézte fel a férfi –, hogy Makrai, te még itt vagy? Szakadna rá a raktárcsarnok! Hát milyen bánásmód ez? – kérdezte emelt hangon Makrai. – Miből fizetem ki a háromszázötvenezer forint bűnügyi költséget? Még részletekben is nehéz lenne!

Krisztina megírta számítógépén a kérelmet, kinyomtatta, Makrai aláírta, a magával hozott mappájába helyezte, azután ugyanonnan kivett egy másik iratot.

– Ezt olvassa el! – nyújtotta át a papírt. – A szabálysértési határozat, amit a múltkor említettem. Ez a szarházi, ugyanazt írja le benne, amit az a másik.

Krisztina úgy vette el az összehajtott szabálysértési határozatot, hogy még véletlenül se érjen a férfi kezéhez. Szétnyitotta. A határozat elején a közúti baleset okozása miatt kiszabott pénzbírság összege volt feltüntetve, az indoklás pedig majdnem másfél oldalt tett ki.

– Igen, Attila, ez biztosan valami félreértés lehet – sajnálkozott a nő –, mert nem létezik – nyújtotta meg hangsúlyosan az é betűt –, hogy két szakértő pontosan ugyanazt írja le. Magának bizonyosan nincsenek paranoiás téveszméi.

– Így van – értett egyet Makrai –, ráadásul még ezt a nyolcvanezer forint bírságot is ki kell fizetnem!

– De legalább a vezetői engedélye megmaradt, Attila – nyugtatta Krisztina.

Makrai maga elé meredt.

Olyan elesettnek tűnik, gondolta a nő, de lehet, csak erőt gyűjt a további csatához.

– Mondja meg, mit csináljak a helyiekkel! – csattant fel hirtelen a férfi. – Állandóan kiszurkálják a kerekeimet, és még ők jelentenek fel. Én meg ülhetek miattuk itt magánál. Szóltam a körzeti megbízottnak, a Fehér Lacinak, csináljon valamit, de csak kiröhögött. Szerintem összejátszanak! Menjen az a korrupt tahó a jó édesanyjába! De rohadt meleg van itt!

Makrai levette a baseball sapkát, a homlokán csorgó izzadtságot tenyerével hátra kente a hajára.

– De maga sem tud semmit segíteni nekem, csak ül, mint egy szenteskedő némber – röhögött fel a férfi.

Izzadtság szag és rosszindulat sűrű párája keveredett az iroda levegőjében. Krisztinát a hányinger környékezte.

– Azt hiszem, Attila – szólalt meg a nő –, itt befejezhetjük a beszélgetést. Legközelebb, egy hónap múlva várom.

– Persze, maga is leállít és kidob – vágott közbe Makrai.  – Mint az a sok szemétláda a faluban! Ha szólok valakihez elfordulnak, legyintenek, kinevetnek, és akkor is nevetnek, ha elmennek a házam előtt, mutogatnak. Törne el a keze mindegyiknek!

Krisztina felállt, megindult az ajtó felé, jelezve, ideje távoznia a férfinak. Egészen az elektromos ajtóig kísérte. A folyosón ácsorgó ügyfelek félre húzódtak, kelletlenül emelték ki fejüket a hónaljszag vastag légszalagjából. A pártfogolt az öklét a tarkója mögött emelgette a folyosó mennyezete felé, mintha egy láthatatlan akasztófa kötelét húzgálná, és azt kiáltozta, hogy a szomszédja, aki nem csupán egy kukkoló, hanem egy pénzzel kitömött szaralak, egyszer lógni fog, mert tudja ám, hogy egy adócsaló.

– Ja, és még valami! Majdnem elfelejtettem – fordult meg Makrai, lábát az ajtórésbe dugta. – Itt van nálam egy felszólítás az Émásztól. Vagy hogy a szarba hívják ezeket mostanában? MVM? – tűnődött Makrai, aztán hangjába visszatért az indulat. – Nézze meg! Azt írják, fizessem ki a tartozásomat, mert kikapcsolják az áramot. Szemét banda! – fröcsögte, majd utalást tett arra, hogy ez a társaság mit tegyen a hímtagjával.

– Makrai úr! Kérem! – próbálta Krisztina csitítani a férfit és szégyenkezve pillantott hátra, ahol a várakozó emberek úgy tettek, mintha nem hallanának semmit az egészből.

– Felhívtam az áramosoknál azt a területi felelőst – folytatta a pártfogolt teljesen figyelmen kívül hagyva a nőt –, aki azt mondta, ez van, ez a szabály, úgyhogy én meg azt válaszoltam neki, őt meg csapja agyon az áram, ha még egyszer ilyen levelet küld. Az meg közölte, hogy nem az ő dolga csekket kiküldeni, de én megmondtam neki, engem bizony nem fognak kikényszeríteni ebből a házból, mert jól tudom, kellene az az államnak.

 

Pár nappal később Makrai – a reggeli bevásárlást követően – kocsijával a háza udvarának végében emelkedő löszfal elé parkolt. Úgy határozott, a gépjárműbeállóban tárolt tűzifát behordja a házba. Miközben oda-vissza tocsogott a sárban a beálló és a ház között, azon töprengett, hogyan takarja el a kilátást gazdag szomszédja és a rejtett optika elől, ami a kamra apró üvegén át leste minden lépését. Az ötlet hamar megszületett. Gyorsan gyújtóst hasogatott, befűtött, aztán egy öt méteres mérőszalaggal méricskélni kezdett a szomszédos házfal tövében, közben fel-felsandított a kamra ablakára. Hát persze, most nincs ott. Ha itt vagyok egy köpésnyire, egyből bemenekül, morogta magának. Úgy számolt, hat méter zártszelvény elegendő lesz a vázhoz, amire rögzíthet majd egy fémtáblát, azt meg befuttatja növénnyel.

A Nagy-Vas-Ker-be már nem akaródzott bemenni a zártszelvényért, ezért úgy döntött, inkább átautózik a közeli város túlsó végén lévő fémkereskedésbe. Előre buktatta a hátsó üléseket és elindult.

Rögtön maga mögött hagyta a Kistálya helységnév táblát, hiszen a háza pontosan a falu határán terült el, és alig egy kilométer múlva már beért a városba, elhajtott az Ipari Park mellett, végül a belvárost átszelve leparkolt a Fém-Vas-Ker Kft. épülete előtt. Mialatt kifizette a zártszelvényt, egy munkás méteres darabokra vágta a hosszú vasat, aztán segített betenni azokat a kocsi lehajtott hátsó üléseire. A férfi a rakodás közben, nagy szuszogások közepette, szörcsögő orral jegyezte meg Makrainak, megnőtt a forgalmuk tegnap óta, egész álló nap csak ki-be járkál ebben a takony időben, amióta arra a szerencsétlen Nagy Janira rászakadt a raktárcsarnokának a teteje.

– Isten nyugosztalja! Amúgy jó ember volt, ismertem szegről-végről, hiába, hogy konkurenciának számított – hagyta ott a lefagyott Makrait, aki néhány pillanattal később a Nagy-Vas-Kerhez indult.

Jó erősen markolta a kormánykereket, de ahogy közeledett célja felé, döbbenete lassacskán felengedett és átvette helyét a káröröm, meg egyfajta kéjes türelmetlenség, alig bírt megmaradni az ülésen, egyre mélyebbre nyomta a gázpedált. Pár perc múlva már a katasztrófavédelem szalagjaival elkerített terület szélénél ácsorgott, bámulta a beszakadt csarnok torz maradványait, a tűzoltókocsikat, a helyszínelők autóit, a darukat, melyek úgy bólogattak és turkáltak a romok között, mint óriási vasgólyák egy törmelékkel teli mocsárban. A gépek elhajlott acélpilléreket emeltek ki a romok közül, odébb tették a hatalmas tetőszerkezet darabjait, egy markoló nagyokat harapott a széttört betonba és dörögve rakta fel egy teherautó platójára. Makrai vigyorogva szállt vissza az autójába. Micsoda nap ez mai! Gondolta. Megérdemelte a szemét, ráadásul, ha még ma megcsinálja a megfigyelését akadályozó táblát, akkor ez a nap, nemhogy szép, de egyenesen tökéletes lesz! Hirtelen az jutott eszébe, egy kamerázni tilos matricát ragaszt fel a táblára. Na, oda nem lesz futtatva növény, csak nézegesse a tiltást a barom, röhögött.

Miután hazaért, szép sorjában kivette a méteres zártszelvénydarabokat az autóból. Az udvar hátsó részében lévő műhelyéhez sétált szerszámokért, a csavarokért meg a hegesztőért, de megtorpant. A legalább két méter magas, tufából kirakott kerítésfal túloldalán meglátta a szomszédját, amint a diófa egy vastag ágán egyensúlyoz a lombkorona középső harmadában. A szomszéd átvetett egy kötelet egy derék vastagságú ágon, fejét a hurokba bújtatta, megigazította, szorosabbra húzta, majd elrúgta magát. A faág meg a nyakcsigolyák egyszerre reccsentek, Makrai meg csak bámulta, ahogy a férfi teste megfeszül, rángatódzik. Pár pillanat múlva megnyugodott minden, aztán nem látott mást, csak egy ernyedt, halott testet, lustán forogva ide-oda.

Makrai berohant a házba, és egy darabig semmit nem csinált, csak ült a konyhában, próbálta megemészteni a látottakat. Aztán óvatosan kisétált az udvarra, belekapaszkodott a ház sarkába, nyakát megnyújtotta, de onnan nem látott semmit, így tovább tipegett, megint a nyakát nyújtogatta, szemét meresztette. Amint ismét meglátta a szomszédja diófán csüngő tetemét, visszaviharzott a konyhába.

Fél órával később, miközben a vasakat hegesztette az udvaron, egy vállrándítással vette tudomásul a szomszéd udvarról átszűrődő kiabálást a mentő után, az őrjöngő jajongást, a megérkező mentő vijjogó szirénahangját. Kora estére készen lett a váz, ami alig volt kisebb, mint azok a nagy reklámhelyek az utak mentén, csak a tábla hiányzott. Rádöbbent, azt elfelejtett venni. Ráér holnap, gondolta. Sört bontott, megitta, bontott még egyet, azt is lehúzta, aztán elégedetten bámulta a tévét addig, míg el nem aludt a fotelben. Álmát nem zavarta a helyszínelés zaja, a tompán átszűrődő beszélgetések hangjai, a sebesen pörgő, kék fények villódzása, melyek megfestették a kényelmesen érkező hóesést. Hajnalra a havazást ónos eső váltotta fel, és hamarosan mindent jégpáncél fedett. Makrai felkelt, kilesett az ajtón, nyugtázta, egy darabig nem tud sehová sem menni, begyújtott.

Délután hirtelen melegfront érkezett, latyakossá tett mindent, Makrai autóba pattant. Kikormányozta a löszfal tövéből a gépkocsiját és elindult a városba, hogy valamiféle táblát vegyen a vaskeretre, meg videózni tilos matricát. Erre megint elmosolyodott.

Kistálya és a város közötti szakaszon útzár állította meg. Egy hatalmas vontató egy buszt húzott ki az árokból. Makrai megkérdezte a rendőrt, mi történt. A közeg vázolta a tényállást, miszerint hajnalban a Kistályáról indult munkásjárat megcsúszott a lefagyott úton, és rengeteg helyi lakos megsérült.

– Tudja mi az érdekes uram? – kérdezett vissza a rendőr –, mindenkinek a keze törött el, láb meg egy se, sőt, más sérülés sem történt. – Érthetetlen.

Makrai türelmesen megvárta, amíg a mentés véget ér. Élvezettel figyelte az orra előtt zajló eseményeket. Azt képzelte, egy autósmoziban ül és a kedvenc filmjét vetítik, egy katasztrófafilmet, amelyben a rosszak elnyerik büntetésüket egy sors által elrendelt rejtélyes balesetben. A vihogást még akkor sem hagyta abba, amikor az útzárat feloldották.

A kormányhivatal épülete elé érve gondolt egyet, leparkolt, felsétált az első emeletre. Becsöngetett a pártfogói osztályra, bemutatkozott, közölte, kihez jött, és Jékli Krisztina pártfogó felügyelő nemsokára már a meghallgatóba vezette Makrait.

– Nem ma kellett volna jönnie – jelezte a nő finoman, de a férfi nem szólt. Sokat sejtetően, megemelt fejjel nézett a pártfogóra, szemöldökét fel-le mozgatta.

– Minden rendben, Attila?

Makrai nem felelt, folytatta a nonverbális hadviselést, mintha visszatartana valami fontos mondanivalót, a későbbi, nagyobb hatás elérése érdekében. Végül, mint egy győzedelmi éneket, elővezette az elmúlt másfél nap történéseit, kezdve volt főnöke, Nagy János halálával, a szomszéd végzetes agóniáján keresztül, a buszbalesetig, közben többször a karmára hivatkozott. Krisztina helyeselte, hogy Makrai mindezt megosztotta vele.

– Sőt, Attila, bátorítom erre a továbbiakban is – biztatta.

Ugyanakkor nagyon tapintatosan közölte Makraival, hogy nem hallott ezekről az eseményekről, pedig naponta többször is nézi a híroldalakat, és a helyi eseményeket is figyeli.

Makrai elnevette magát, majd arca hirtelen elkomorodott, lángoló képpel kiabálni kezdett.

– Hazudok? Őrültnek tart? Tudja mit, hölgyem? Szerintem maga a bolond, kezeltesse magát a pszichiátrián, ott jó helyen lesz!

Krisztina felugrott, rárivallt a férfira, hogy azonnal hagyja el a helyiséget. Makrai felállt, szótlanul végigment a folyosón – a feszültségtől izzadó nő mögötte –, míg fejét felszegve ki nem sétált a főbejáraton.

A pártfogó úgy döntött, felhívja Fehér Lacit, a kistályai körzeti megbízottat. Egyfelől szerette volna megérdeklődni az elhangzottakat, de egyébként is beszélni akart vele, mert időnként információkat kellett beszereznie helyi pártfogoltjairól. A telefon hosszan csörgött, végül gépi hangra váltott. Arra gondolt, felhívja a polgármestert, hátha tud valamit a Laciról, meg azokról az eseményekről, amelyekről Makrai beszélt.

Tóth Károly, a község vezetője, visszafogottan, majdhogynem suttogva közölte: ilyet ugyan nem nagyon szabadna mondania telefonban, de mivel régóta ismerik egymást, annyit elárulhat, elég súlyos a helyzet.

– Tudja, Krisztina, a Fehér Lacit úgy két órája lekapcsolta a Nemzeti Védelmi Hatóság, mert kenőpénzeket vett át bűnözőktől. Régóta lehallgathatták, beépített ember húzta csőbe, aztán menekülni próbált. Autós üldözés lett a vége, a Laci meg véletlenül elcsapta a saját anyját, aki éppen a kis Coop előtti zebrán kelt át. Élet-halál között lebeg a Marika.

Krisztina becsukta a szemét, légzése felgyorsult, de mielőtt megkérdezhette volna, mi a helyzet a többi eseménnyel, Makrai szomszédjával, meg a buszbalesettel, a polgármester közölte, sürgősen mennie kell, mert bizottsági ülése lesz, és letette a telefont.

Krisztina a konyhába sietett, lefőzött egy feketét, bepötyögte a férje telefonszámát. Szüksége volt pár nyugtató szóra.

– Nem érek most rá, drágám! Baj van? – kérdezte a férfi. – Éppen a tétényi területen vagyunk egy áramlopási ügyben. Visszahívhatlak később?

– Persze, semmi gond – válaszolta és kinyomta a telefont.

Kezében a forró kávéval, lesétált az udvarra, rágyújtott. Mint nehéz malomkerekek forogtak a gondolatai Makrai körül. Ennek utána kell néznie a neten, erről biztosan lesz hír, ha már a polgármester mondta. A kávézás után felsétált az emeletre, vissza a szobájába. Már kezébe vette volna a mobilt, hogy átfussa a híreket, de csörgött a vezetékes telefon. Diósiné a titkárságról jelezte, megjöttek a fiatalkorú pártfogoltak a csoportos foglalkozásra. Krisztina csak annyit kért, a foglalkozás időtartama alatt senkit ne kapcsoljanak hozzá.

*

Egy hónappal később Arday Vince pártfogó felügyelő lépett be az irattárba. Három lezárt aktát vitt magával – köztük Makrai Attila pártfogolt dossziéját –, iktatószám szerint elrendezte azokat, majd leült a régi salgó polcok sorai közé fektetett, összetekert, koszos és foszlott szőnyegre, ami már a kidobandó tárgyak sorsát várta. Azon tűnődött, Krisztina képes lesz-e még dolgozni azután, hogy férje halálos áramütést kapott munka közben Tétényben. Egyáltalán lehet-e még pártfogó felügyelő az idegösszeomlását követően? Fel kellene hívnom, a pszichiátriáról már biztosan hazaengedték, morfondírozott. Eszébe jutott Makrai. Megölte magát az idióta. Jesszus, miket mesélt róla Kriszti, borzongott meg.

Feltápászkodott a szőnyegről és visszasétált az irodájába. Mielőtt nekilátott volna a szokásos adminisztrációnak – péksütemény majszolás közben –, megnyitotta a Kistályai Hírmondót, és a Korábbi hírek aloldalra navigált. Egy pár héttel korábban kelt vezércikk arról tudósított, hogy bővítik az Ipari Parkot. Tóth Károly polgármester lakossági fórumra várta a helyieket, hogy a fejlesztési tervekről konzultáljanak, mivel az állam kisajátított egy kilométernyi útszakaszt Kistálya község és a város között, valamint a községtábla mellett egy lakóingatlant.

Arday Vince pártfogó felügyelő még egy ideig elidőzött a cikken, végül nagyot sóhajtott, bezárta a weboldalt, és munkához látott.