Novemberi este volt. Szokványos eső. És te azt mondtad, nem kezdődhet így egy vers. A konyhaasztalra ejtetted a lapokat. A sima A4-esek élei is tudnak koppanni. Az ablakhoz léptél, állítani annyit a reluxán, hogy láthasd a várost. Egy kivilágított híd, szürke parkolóhelyek. Kiköpött Ottlik regény minden háztető. A lakásunkkal szemben, a buszmegállóban egy férfi gondolkodott az életén. Lekéste. Tizenöt perc múlva jön csak a következő. Elsőajtós. Bérlet kell vagy legalább egy nyomorult jegy.
Nem gondoltam volna, hogy rögtön az első sor problémás lehet. Elment a kedvem az egésztől. Mögéd álltam. Akkor már rágyújtottál. Nem volt bukón az ablak, legtöbbször a páraelszívót kapcsoltuk be télen. Belefújtuk a füstöt a szájába. Most az sem ment. Semmiben nem volt elég energia. Lehúztam rólad az okkersárga melegítőnadrágodat. Hátra sem fordultál, nem szóltál egy szót sem. Volt még a cigidből. A jobb lábadat a csípőmhöz öleltem. Kinyitottalak, mint egy ollót. Kényelmetlen görbületben tudtam csak beléd hatolni. Fél fejjel vagy alacsonyabb nálam. Vissza kellett nyúlnom az asztalhoz, keresni valami szintezőt. Matattam, levertem egy re-poharat. Végül egy enciklopédiát sikerült elérnem. Pont ennyi kellett. A férfi felszállt a buszra. A felénk eső oldalon ült le. Rálehelt az ablaküvegre, de nem rajzolt bele semmit.
Larousse. Ezeregyszáz oldal, három kiló. És amúgy is mindig el akartál jutni Franciaországba. Kék, mint az üdítőárus lányok szeme a nizzai partokon. Minden benne van, amit tudni érdemes. Egy hevesebb pár alatt biztosan elszakadt volna a könyvgerinc. Amikor mi végeztünk, jól nézett ki. Egyben volt. Nálunk biztosan jobban.
Másnap egy barátommal kávéztam. Késett. Meg akartam kérdezni, mit gondol, melyik inkább egy szakítás. Hónapokig tartó néma dugások vagy egy kötetnyi rossz vers? Féltem, hogy nem lesz időnk megbeszélni. Elvileg a metró elé ugrott valaki a Pöttyös utcánál. Álltak a szerelvények.
A kávéház lopott ötletekből gazdálkodott. Avokádó és buggyantott tojás egy szelet kovászos kenyéren. Utcára néző könnyezőpálmák. Az esernyőtartó tele feltekert jógamatracokkal. Piros, rózsaszín, szürke. A barista srác bőnyakú pólót viselt, biciklis sapkát. Egy apró kávébab tetoválást a csuklója felett. Két vendég között a füzetébe jegyzetelt. Kíváncsi voltam rá, hogy mit.
Kivételesen két kávét is ittam. Kínos lett volna harminc percig egy pohár vizet lefetyelni. Mire a barátom megérkezett, már erőteljesen vert a szívem. Taposta bennem a lábdobot a koffein. Végül csak a kisfiáról beszélgettünk, mutatott róla fotókat. A gyereknek hatalmas homloka volt. Az anyjától örökölte. Nem is vagyok én akkora bajban, gondoltam.
Taxit hívott. Nekem sétálnom kellett. Sétálni is akartam, nem bosszankodva nyomorogni egy metrópótlón. Kis felhőket lélegeztek az emberek a hidegben. A kabátom cipzárja már az első centimétereken elakadt. Bekapta a bélést. Úgy hagytam. Tudtam, hogy hol vagyok, de nem tudtam volna útbaigazítani senkit.
Meglepően nyugodt autósok. Foghíjasan betakarózott épületek. Sniccerrel vágott lyukak hét emeletnyi tatarozófólián. Fagyállóval kevert ablakmosófolyadék kapaszkodása egy csatorna felé. Keddi dolgok szombaton. A kerületek többsége semmit sem jelent nekem. Számok, megörökölt tulajdonnevek. Gyaloglás közben mégis az összetartozást kerestem velük. Közös emlékeket vagy valamit, amire rá lehet fogni, hogy az.
A Liszt Ferenc térre jártam ki régen anyagot gyűjteni. Beszélgetni az ott műszakozó lányokkal. Lehúztak pár cigivel, meséltek ezt-azt. Jó volt. Amikor elfelejtették az arcomat, csak annyit kérdeztek, akarok-e dugni. Témának megfelelt, de nem jöttek hozzá a szavak.
Ugyancsak itt, a dohánybolt bejáratánál mesélted el, hogy apád, ezerkilencszáznyolcvanhét tavaszán arra kérte a főnöke, egy szegedi könyvesbolt tulajdonosa, hogy fojtson a Tiszába egy zsáknyi kölyökmacskát. És hogy apád megtette. Azt mondtad, inkább erről írjak. Ha eleinte nem is tűnne úgy, hidd el, ez is ugyanarról szólna.
Akkor, a kávék után üres volt a Liszt Ferenc tér. Egy dermedt virágosládának köszöntem. Venni akartam egy újságot, de nem volt nálam apró. Délelőtt tizenegy óra. Téli időszámítás. Nemsokára sötétedik.
Két személyre vásároltam be, bár tudtam, mire hazaérek, már nem leszel ott. Majd cukros tejbe áztatom a kifliket, ha kiszáradnak. Megkérdezem a szomszéd családot, kell-e nekik növényi olaj. A tojás meg egészen sokáig eláll. Majd lesz valami.
Hogy olyat tegyek, amit még soha azelőtt, cigarettát kértem egy idegentől. A házunk előtti buszmegállótól öt méterre szívtam el. Az ablakunkat néztem. Érdekelt, hogy mennyire tudok belátni.
A bejárati ajtó belső lapjára celluxoztad a lakáskulcsodat. Sehol egy cetli, egy üzenet. Igazából ez volt az üzenet maga. Nem akarsz többet bejönni ide.
A kabátjaid nélkül állt az akasztó. Hiányzott a kesztyűd a radiátor tetejéről. Leültem a nappaliban, ahogy voltam, felöltözve. Azt akartam, hogy lásson valaki. Ismerje fel a szenvedést a gesztusaimban. Eltúlozva ingattam a fejemet. Sóhajtoztam. Esetlenül húztam elő a telefonom. Már a mozdulat közben tudtam, hogy csak a kanapéra dobom majd. Nem hívlak fel.
Aztán ki akartam pakolni a szatyrokat. Befizetni a számlákat neten. Inni egy pohár vizet. És aludni. Kihagyni egy másfélórás szakaszt.
A kézirataim feltornyozva álltak a konyhaasztalon. Precízen fedték egymást a lapok. Mintha egy hófehér cipősdoboz lett volna ott. A pulton egy díszszalaggal átkötött iratmegsemmisítő. Piros, a kedvenc színem. Figyelmes ajándék.
- Iratmegsemmisítő - 2023-06-03