A folyó mélyén a sötétség végtelenné nyúlt filmvászon, és olyan csend vesz körül, mintha süket ember dobhártyájában ülnék. Buborék lebeg a szám előtt, felszerelés nélküli búvárként beszívom a tüdőmbe. A számat összeszorítva bent tartom. Szemem fény után kutat a zavaros vízben. Érzem a szívem dobogását, félek, és szinte gondolkodás nélkül tudom, hogy mindjárt megfagyok. Csak találgatom hol van a kormány, a műszerfal és az utastér egyéb részei.
Az autóm kasznija a ránehezedő víznyomástól az összeroppanás határán van. Megbillen, egyszer, kétszer – mintha csak valami meglökné – majd rájövök, hogy a széles kerekeit uszonynak használva igyekszik felúszni a felszínre. Rendben! A szélvédőüvegen keresztül belenézek a folyóba. A zavaros mélyében vízbuborék úszik árván. Előre hajtom a fejem. Szédülök, de emelkedem – jelzi a gyomrom is – és a buborék egyre kisebbé válik. Több tűszúrásnyi buborékra is figyelmes vagyok. Többet és többet látok belőlük, fürgébbeket és nagyobbakat.
A kocsimat elnyelő folyó állaga nemtelen, egynemű földből kiokádott kotyvalék. Hallok valamit, talán a motor bőgését miközben azon töprengek miért ver hevesebben a szívem? Végig csúszok az ülésen, hátam a háttámlájának döntöm. Mit tegyek, amikor nem én irányítom a dolgokat? Az esőtől összeázott farmerem a lábszáramra tapad. A víz szintje az utastérben csökken, fogytán a levegőm, a hőmérsékletem esik, és nem látok semmit. Érzékelésem szagokra – a kocsim kárpitjába ívódott cigarettafüstre –, és belsőmre koncentrálódik.
Autóm centiről centire kiemelkedik a vízkoporsójából. A tekintetem a szélvédőn fentről lefelé halad. Ekkor a szélvédő félig feltör a vízből, és egyre többet látok a folyóból: fröcsköli és csapkodja magát, mintha vízbe fúló utolsó mozdulatai volnának.
Megpillantom a folyóból kiemelkedő motorháztetőt, lefolyik róla a víz. Az autó farát érzem billegni. Vízcsobbanás… placcs. Soha életemben nem láttam vízfalat, most meg kinézek a vezetőülés melletti ablakon, és itt van a vízbecsapódásból képződő gömb falának az alja. Haladok benne felfelé. A felrobbanó vízoszlop közepén ismét rácsodálkozom a vízfal szabályos belső gömbjére. Felérve a tetejére vízrobajt hallok, elnyomva minden más hangot, a folyó tükrébe csapódó autóm mintha gátat szakítana át.
Az autó orra elválik a folyóvízétől, a folyó és a híd között lóg a levegőben. A szalagkorlát darabja lebeg előttem. Az ablaktörlő lapátok a szélvédő előtt ütemesen hajladoznak. Himbálózik a visszapillantó alatti madzagon a kép. A kormányt markolva a semmibe ordítom, hogy mindenki nyalja ki a seggem.
Az autóm orra úszik a levegőben, de a fara és a hátsó keréktengely már belekapaszkodik a hídon a korlátba, húzza vissza a karosszériát az útra. A szalagkorlát hangja, ocsmány krákogással karcolja a kocsim oldalát. A zuhogó esőben tompán hallani a szétszakadt fémlemezek összetapadását. Visszazökkenek a levegőből a hídra. Gurulok hátrafelé. A fényszóróm megvillan a fémen. Ámultan bámulom a szakadó esőt. A kaszni megpördül. Ellenkormányzok, igyekszem visszaszerezni az uralmat a kocsi felett. Az országúton lévő fékcsíkok semmivé válnak. Csikorognak a gumik. A fékről leveszem a lábam. A jobbra rántott kormányt a kezem visszatekeri alapállásba, és a tövig nyomott gázról leveszem a lábam.
Az országúton piros háromszög. Tempósan letolatok a hídról. Szemem a háromszögön. Hátrafelé száguldok a vizes úton, farral tapadok a kanyarokra. A kormány csapkodásától véresre zúzott öklömet a levegőbe emelem. Az ablakokon túl, az útról az ég felé száll az eső.
Az ablaktörlő lapátjai hajtják az esővizet miközben a hídtól a házam felé tartok, és a megtett kanyargósan formatervezett út megjelenik az emlékeimben. A kocsi megáll. A megvilágított, eső áztatta országútat bámulom, majd lekapcsolom a reflektort. Az autó motorja még duruzsol. Az indítókulcsot jobbra fordítva kikapcsolom, közben azt kiabálom, hogy rohadj meg te ribanc.
A visszapillantó tükörben nézem a ház előtt mezítláb álló, terhes barátnőmet – potyogó könnyei az állától kúsznak fel a szemébe. Bal kézzel a kormányt markolom. A tükör alatt lógó madzagon megpöckölt fotó himbálózik.
Ülök a vezetőülésben, a lábam leveszem a gázról és a slusszkulcsot jobbra fordítom, kihúzom, és előre dőlve a farzsebembe tuszkolom. Kiszállok: balkézzel eltolom magamtól a vezetőülés ajtaját, a szabadon maradó helyen kinyomom a hátam és a karjaimat, bal és jobb lábamat kihúzom a kaszniból, és leteszem a betonra. A kinyílt kocsiajtót becsapom. A vezető ülés ajtaján van a tenyerem. A kihajtott kilincset visszapattintom, és magamhoz húzom a kezem.
Az autótótól teszek egy gyors lépést hátrafelé – ahol a házam nyitott bejárati ajtaja van –, majd még egy lépést és még egyet: ezek a lépések lassabbak, de indulatosabbak. Cipőm talpa felemelkedik a járdáról. Jön egy érzéskiesés, majd egy lépésnyivel hátrább nekicsapódik talpam a betonnak. Hátrálok. A nadrágom szára combomra tapad az esővíztől. Ahogy tolatok, hol az átázott farmeromat látom, hol meg a cipőm orrát. A lendületem lassul, majd megállok. Megfordulok. A barátnőm velem szemben áll. Elengedi a kezében összegyűrve szorított pólómat, és hallgat. Felvont vállamat leengedem. Áll a nyelvem, zárva a szám, pedig szavakba próbálom formálni a gondolataim.
Az esőcseppek a betonról repülnek felfelé.
A barátnőm mezítláb – domborodó hasán feszül az alvásra használt, szakadt egyberészes pamutruha, felette kék köntösben, fehér övvel – a házunk előtti járdán áll és a pólómnál fogva ráncigál.
– Neked semmi sem tetszik! – ordítom bele a képébe. – Elegem van!
– Mi van veled? – kérdezi a barátnőm.
Az eső cseppje cuppan a betonon, onnan emelkedik a magasba, egészen odáig, ahol bele tud bújni az esőfelhő mélyébe.
