A varjúszellem (Részlet)

Hamar elfárad, a hátára gördül, hideg kortyokban veszi a levegőt. Döbbenten veszi észre, hogy szürkeség lepte el az eget, mint erdőtűz után, mikor már elültek a mindent elemésztő, vörös lángok, és csak füst meg üszkös fák maradnak. Fülsiketítő csend lesz hirtelen. Az a különös érzés fogja el, hogy egyedül maradt, egyes-egyedül.

Tovább hallgatózik, hátha mégis hall valamit. A csend fojtogató. Erőt vesz magán, feltornázza reszkető testét ülőhelyzetbe, üvölt a fájdalomtól, de hangját elnyeli a mérhetetlen csend. Vesz néhány nagy levegőt, majd az ép oldalán fordulva térdre szenvedi magát. Kimerülten támaszkodik az árok hideg falának, pihen egy keveset.

Felette két elüszkösödött faág között egy vastag, girbegurba gyökér lóg le. Előrehajol, megkapaszkodik benne, és lassan, nagyon lassan állásba húzza magát. Remeg a lába, nem bírja el a súlyát. Egész testével az árok falának dől, majd kitolja sisakos fejét az árokból.

Körülnéz a háború tépázta tájon, csak pusztítást lát: kicsavarodott, kiégett fákat, szanaszét heverő hullákat és füstölgő roncsokat. Nem érti az egészet: hova tűntek az áttörni készülő olaszok, hova lett mindenki, mi lett a bajtársaival? A távoli, hófedte hegyek tarajos sziklái felől károgást hoz magával a szél. Varjak jelennek meg csapatostul, felé repülnek.

Az árkot a folyó völgyében, egy kis ligetben ásták a múlt héten, amelyre már csak a dárdaszerű, csupasz törzsek emlékeztetnek. A madarak az élettelen törzsek égbe meredő tüskéi felett köröznek a hamuszürke felhők előtt, majd kényelmesen leereszkednek a földre, és ráérősen elkezdenek lakmározni a kifordult belű hullákból. A férfi elkapja a tekintetét, érzi, hogy a gyomrából sav tör fel, kiköpi.

A lövészárok a melléig sem ér, annyira fagyott, kemény volt az agyagos föld, hogy képtelenek voltak mélyebbre ásni. Mellette, pár lépésre, egy géppuska csúszott be félig az árokba, talpazata mélyen belefagyott a talajba, csak egyik lába lóg be a férfitől balra. Zihálva, a falnak támaszkodva közelebb oldalog. Megragadja a hideg fémet, majd minden erejét megfeszítve, fájdalmas nyögéssel veti át a lábát az árok falán. A lüktető, sérült oldalát kímélve, hason fekve megpihen egy kicsit, beszívja a föld rothadó, édeskés illatát, majd összeszorítva a fogát, teljesen kihúzza magát a fagyott talajra. Felordít a fájdalomtól. A hátára fordul, és egy pár percig csak fekszik, az eget bámulja, a saját, kapkodó légzését hallgatja. Hullámokban önti el a kín.

Egy varjú nem messze tőle száll le, a férfi látja a szeme sarkából, hogy a madár oldalra dönti a fejét, és őt tanulmányozza. A férfi is odafordul. Szabályos, kör alakú, szürke foltot vesz észre a varjú homlokán. A madár közelebb lép. A férfi ráordít. A hangja furcsán állati, mintha nem is az övé lenne. A varjú nem repül el, csak odébb ugrik néhány métert, közben folyamatosan őt nézi. Van valami különös ebben a tekintetben, valami, amitől erőre kap a teste. Nem érti, mi történik, de mint amikor egy eltikkadt növényt megöntöznek, úgy költözik vissza belé az élet.

Fekszik még egy kicsit, élvezi az újonnan támadt, megmagyarázhatatlan életerőt. Próbaképpen felül, meglepően könnyen megy. A madár megint hátrébb reppen. Az új erőtől megrészegülve talpra áll és győzedelmesen imbolyog a halott pusztaság felett.

A talaj repedezett a szárazságtól, fák és bokrok kiégett csonkjai mindenütt, távolabb a megfeketedett fűben emberi testrészek hevernek. A halál édeskés, rothadó szagát viszi a szél.

A messzeségbe kémlel, a távolban egy érintetlenül maradt, apró házat lát. Ablakában fény pislákol, szigetként áll a semmi közepén. Hogy élhette túl ezt a földrengető pusztulást? Ki lakhat ott, aki lámpát mer gyújtani a háború közepén?