próza
by Szanyi Ildikó

A lift

Éjszaka ismét rémálmom volt. Különösebben nem zavart, hozzászoktam már, hogy időnként a gyerekkorom óta magammal cipelt, furcsa álmaim valamelyike tönkreteszi az éjszakámat.

Az egyik esetben vad, csaholó kutyák jelennek meg a szobámban, és marcangolni kezdik az ágyról lelógó takarómat, megpróbálnak felugrani hozzám, de szerencsére az ágyam, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ilyenkor felemelkedik a kutyák fölé, akik ajkaikat hátrahúzva, fogukkal vicsorítva dühösen alattam morognak. A legnagyobb kutyának végül sikerül elkapnia a takaróm csücskét, amit olyan erővel szorít és húz maga felé, hogy vele együtt az ágy is süllyedni kezd. Amikor annyira alacsony szintre ereszkedik, ahol a kutyák már minden gond nélkül elérhetnek a fogaikkal, hirtelen leugrom az ágyról, és rohanni kezdek. Eltűnik a szoba, a lakás, a ház, eltűnik az egész lakótelep. Menekülök. A látóköröm beszűkül, semmit sem érzékelek a köröttem lévő dolgokból, csak a mögöttem ugató kutyák leheletét érzem a tarkómon, és attól félek, hogy a leggyorsabb és legügyesebb állat a következő pillanatban megharapja a sarkam, vagy belekap a bokámba, azután elterülök a földön és a testem a marcangoló kutyák martalékává válik.

Máskor pedig liftbe szállok. Nem mindig ugyanabba. Néha egy olyan régi típusú, sötétbarna, nyitott kabinba, amilyen az egyetem főépületében is működött, ahol a szerkezet mozgása közben kellett ki- és beszállnunk, és ha valaki elszámolta az emeleteket, bent rekedt a dobozban, és csak az átfordulási pont után, a lefelé tartó irányban tudott újra kilépni. A legtöbb esetben viszont egy modern, halk surranással működő, acélszürke fülkébe, aminek automatikusan záródó ajtaja van, és amit formatervezett, világító nyomógombok díszítenek. A lift zökken egyet, és ütemes, halk zúgással elindul. Háttal nekitámaszkodom a fülke falának, behunyom a szemem, és várom, hogy a felvonó a kívánt emeletre szállítson. Egy idő után gyanús lesz, hogy már régen meg kellett volna érkeznem, de a zúgás és az emelkedés csak nem akar abbamaradni. Türelmetlenül rácsapok a fülke önműködő ajtajára, de az nem mozdul. Végül rájövök, hogy a fülke foglya lettem, és a hátralévő időmet, ami addig tart, amíg a kabinból el nem fogy a levegő, itt fogom tölteni bezárva, mint egy kapszulában. A légszomjtól fulladozva, erős szívdobogás kíséretében lesz úrrá rajtam a szorongás és a félelem, és minden esetben levegő után kapkodva ébredek fel.

Előző éjjel a liftről álmodtam. A koreográfia hasonló volt, mint a megszokott. Beléptem az erősen megvilágított, ezüstszürke fülkébe, megnyomtam a gombot, a hátam mögött összezárt az automatikus ajtó, és a lift elindult felfelé. Hogy megtörjem az utazás monotonitását, a kabin falán elhelyezett reklámokat kezdtem olvasgatni. Az egyik cég nyílászáró csereakciót hirdetett, a másik klímaberendezések beszerelését vállalta gazdaságos, gyors és kényelmes módon. A közeli bioboltban hatalmas akciókkal kecsegtették a vegán életmódra áttért célközönséget, ha pedig olyan munkát kerestem volna, ahol rugalmas a munkaidő és mesés a jutalék, csak egy kattintásomba került volna, és máris rátalálok. Megtudtam, milyen telefonszámon lehet rendelni kártevőirtást, és hogy a liftben utazók nyolcvan százaléka megnézi ezeket a hirdetéseket.

Egy idő után gyanús érzésem támadt, a lift ugyanis nem akart megállni, sőt, egyre erőteljesebben emelkedett felfelé. Olyan gyorsan, hogy a fülem is bedugult tőle. Nagyokat nyelve próbáltam ellensúlyozni a kiegyenlítetlen fülnyomást, és lázasan keresve a vészkijáratot, forogni kezdtem a kabinban. Ekkor a fülke hatalmas robajjal áttörte a panelház tetejét. Megpróbáltam kifeszíteni az ajtót, de még annyira sem tudtam megmozdítani a szürke fémlemezt, hogy legalább rést nyissak az ujjaim számára.

A reklámtábla eltűnt és a helyén megjelent egy ablak. Remegő ujjakkal, a szabadulás reményében tapogattam körbe a keretet, míg végül rájöttem, hogy nem nyitható. Láttam, ahogy a lift átsuhan a lakótelep fölött és a közeli hegy felé veszi az irányt.

Majd a fák, nyugtattam meg magam, a fák felső ágai beleütköznek a kabin aljába, és megállítják a liftet. Mostanában nem jártam erre, de gyerekkoromban szinte minden hétvégén eljöttünk ide túrázni a szüleimmel. Az erdő olyan sűrű volt és a fák olyan magasak, hogy folyton azt képzeltem, egy mesebeli rengetegben vagyok. Egyszer majdnem el is tévedtem, pedig csak pár lépéssel távolodtam el a kijelölt túraútvonaltól. A szüleim a nevemet kiáltozták riadtan, és a dús aljnövényzetben hajlongtak a fák alatt, míg végül rám találtak.

Leültem a fülke padlójára és kitámasztottam magam a kezemmel, mert arra gondoltam, hogy biztos rázós élményben lesz részem, amikor a fák koronája megakasztja a liftet. Hátrahajtottam a fejem, és behunyt szemmel számolni kezdtem. Száznál feladtam, felálltam és kinéztem az ablakon. Azon a helyen, ahol az erdőnek kellett volna állnia, a hegyoldal már teljesen kopár volt. Eszembe jutott az erőszakos fakitermelés, amiről a helyi közösségi médiában olvastam, és rémlett, hogy valamiféle tüntetést is szerveztek ellene, amin sok környezetvédő ismerősöm részt is vett, de annál többet, mint hogy lájkoltam a fotót, amin a nemzeti park pólójában, kezüket fenyegetően lóbálva, dühösen kiabálnak a fakitermelő cég központja előtt, nem tettem. Különösebben sohasem foglalkoztam ilyen dolgokkal. Sohasem érdekelt, mennyi fa vesz körül. Egészen a mai napig. Most azért jó lett volna, ha itt van az az átkozott erdő, gondoltam magamban.

Pánikszerűen nyomkodni kezdtem a világító gombokat, közben hangosan szitkozódtam. Miután ezt meguntam, nagyokat vágtam az öklömmel az ajtóra. Dörömböltem és segítség után kiáltottam. A félelemtől fel sem fogtam, hogy a felhők között viszonylag kevés segítségre számíthatok. Izzadni kezdtem. A halántékomon és a nyakamon patakokban folyt a verejték, a tarkóm csuromvizes lett. Szédülés és hányinger fogott el egyszerre, ismét le kellett ülnöm a padlóra. Hátradöntöttem a fejem, és a lift csendes zúgását hallgattam. Határozottan haladt egyre feljebb, én pedig tehetetlenül, akaratomon kívül vele utaztam.

Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg végre megnyugodtam. Míg végre beláttam, hogy semmit nem tehetek, a lift rabul ejtett. Végül felálltam és az ablakhoz léptem. Jól sejtettem, már régen elhagytuk a troposzféra és a sztratoszféra területét, és valószínűleg, ha a gimnáziumban szerzett földrajzi ismereteim nem csalnak, a mezoszférában haladt éppen. Erre a liftet körülvevő meteorrajok sokaságából következtettem, amik egymás után égtek el mellettem. Ebben a pillanatban odalent valaki boldogan megfogalmaz egy kívánságot, gondoltam magamban, és elhúztam a szám.

A hőmérséklet emelkedni kezdett, és a meleg egyre elviselhetetlenebbé vált a kabinban. Levettem a pólómat, és törölgetni kezdtem magam. Ekkor hirtelen egy élesen vakító, zöld és lila színben pompázó sávot vettem észre, ami rásimult a Föld ívére. Korábban bakancslistám első helyén állt. A sarki fény volt az. Tessék, most itt van, láthatod, mondogattam magamnak. Igen, most valóban láthatom, bár nem így képzeltem el annak idején a vele való találkozást.

A lift zökkent egy nagyot, mintha valami láthatatlan hálón verekedte volna át magát, aztán újból gyorsítani kezdett. Elhagytuk a légkört és rohamosan távolodtunk a Földtől. Az ablakhoz nyomtam a homlokomat, és az apró kőtörmelékből és fémdarabokból álló kisbolygók ezrei között, az ősidőktől fogva kitartóan forgó bolygót bámultam, és a temérdek csillagot, amik előbb vagy utóbb elégnek, és végleg eltűnnek a világűr sötétjében. A tér egyre tágult. Felismertem a Vénuszt és a Marsot, később megláttam a Jupitert és a Szaturnuszt, aztán kitárult előttem az egész Tejútrendszer.

Ebben a közegben a Föld lélegzetelállítóan gyönyörűnek, ugyanakkor könnyen sebezhetőnek hatott. A kék háttérből homályosan kirajzolódtak a kontinensek körvonalai, és a rajtuk élő több milliárd élőlényre gondoltam, akik külön-külön mindannyian ennek a mesterien komponált, tökéletesen működő rendszernek a parányi részei. Eszembe jutott annak a középkori templomnak a toronyóraszerkezete, amit a legutóbbi utazásom során láttam. Kisebb-nagyobb fogaskerekekből állt, amik vízszintesen vagy függőlegesen kapcsolódtak egymáshoz. Egyik megmozdította a másikat, az a harmadikat, ami a következőt hozta mozgásba, míg végül, közös munkájuk eredményeképpen megkondult a templomtorony hatalmas harangja.

Magányosnak és kirekesztettnek éreztem magam a végtelennek tűnő, fekete masszában. Fázni kezdtem és a sírás kerülgetett.

„Üdvözlöm, a diszpécser vagyok. Miben segíthetek?” A lágy, női hang a semmiből érkezett, és apró recsegések kísérték. Felkaptam a fejem. A segélyhívó készülék! Lábujjhegyre álltam, hogy minél közelebb húzódhassak a berendezéshez, és a fejemet furcsán, a kabin oldalához tapasztva, a mikrofon irányába hajtottam:

„Segítség!”, nyögtem kimerülten. „Kérem, segítsen rajtam!”

„Természetesen. Kérem, próbálja higgadtan megfogalmazni a problémát!”

„Nem tudom higgadtan megfogalmazni! Kiestem a körforgásból!”, kiáltottam egyre idegesebben.

„Mindannyian a körforgásban vagyunk.” A diszpécser hangja ugyanolyan nyugodt maradt. „Nélkülünk elképzelhetetlen lenne az egész folyamat.”

„Mégis úgy érzem, nem vagyok tagja a rendszernek.”

„Haszontalannak érzi magát?”

Kinéztem az ablakon. A Föld ugyanúgy forgott tovább, mintha rajta lennék. Valószínűleg senki nem vette észre, hogy eltűntem. A családom tagjai ugyanúgy csak magukkal foglalkoznak, a barátaim ugyanúgy elfelejtenek felhívni a születésnapomon, a főnököm ugyanúgy ordibál a telefonba, mintha a vonal túlsó felén lennék, a kollégáim ugyanúgy megjegyzéseket tesznek a hátam mögött, mintha az irodában ülnék, sőt az autószerelő ugyanúgy elcsalja a motorolajat, ahogy eddig minden egyes olajcserénél.

„Talán.”, válaszoltam ugyanolyan bizonytalanul, ahogy korábban, az egyetemi vizsgaszituációkban.

„Egy pillanat”, jött a válasz, „kapcsolom egy kollégámat.”

A mikrofon recsegni, ropogni kezdett. Ismét kinéztem az ablakon, és egy hatalmas, fekete lyukat láttam magam előtt. Tehetetlenül álltam a kabinban, miközben az a lyuk közelébe érve, vadul forogni kezdett maga körül, és éreztem, ahogy a tátongó üreg beszippantja a liftet.

Latest posts by Szanyi Ildikó (see all)
Tagged with: