A férfi kanállal eszi a combját, és csámcsog. Állok a villamoson, korog a gyomrom. Remélem a következő megálló már az, amelyik közel van a Pennyhez, de nem vagyok benne biztos, és túl messze van a tábla, nem tudom elolvasni, hol járunk. Mindegy, addig is rendszerezem, hogy mit kéne vennem. Négytojásos tészta, bolognai szósz, trappista sajt és leves konzerv. Ezt még én is meg tudom főzni, a feleségem nélkül is. Jajj, haladhatnánk gyorsabban is, ne kelljen már ezeket az örlőfogakat hallgatni. Amúgy elég gusztustalan ez az ember, ki csinál ilyet, és nem fél, hogy véres lesz az ülés? A combjaim nagyon sajognak, nem tudom, mi ez a kedd, de vége lehetne már.
Azért én is tudok utazni, nincs körülöttem senki, csak ő, valahogy mindig kifogom az ilyen helyzeteket. A múltkor is valami rossz figura odajött hozzám, a vállán sitteszsák, és azt mondja, hogy kéne neki egy kis segítség. Nincs apróm, hagytam volna ott, de ő csak mutogatott a kezére, hogy idő, mennyi az idő. Remegtem és nem mondtam meg neki, menjen csak, kérdezze meg mástól, nagy ez az áruház, az eladók biztos segítenek. Ez őt nem érdekelte, megfogta a karom, és megnézte magának az órámat. Úgy futottam ki a boltból, mintha lőnének rám. Itt viszont nem tudok elfutni, a villamos másik végébe elsétálni sem opció, mert ott is hallom, ahogy a kanál nekiütődik a fogainak.
Ismerősnek tűnnek ezek a házsorok, lehet, hogy le kéne szállnom. Megnyomom a gombot, és amikor megáll a villamos, eltűnnek a lábaim. A medencecsontomon állok. A férfira nézek, de ő is eltűnt. Nagyon fáj a hasam, és lehet, hogy az lesz a következő, marad a mellkasom és a fejem. Azt viszont eléggé elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinél van valami étel, főleg, hogy nincs itt senki.
Futnak mellettem az emberek, mintha a vezető fülkét akarnák. Szél fúj, de nem értem, hogy honnan, próbálok oldalra nézni, de nem látok ablakot, sem kapaszkodót. Szöszök összetapadnak a számban, nem tudom, hogy mikor fogok megfulladni. Talpak nyomják a hátamat, próbálom elképzelni, hogy milyen bőrnyomokat hagynának rajtam, ha festékben áznának a lábaik. Egyre jobban fáj. Mennyien lehetnek még.
Nedvességet érzek a fülemnél, mintha valami csócsálná. Felemel, és visz. Nem tudom, ki ez, és miért a fogával tart a föld felett. Ki tudja, milyen mennyország ez, de nagyon nem jó érzés. A szemem nehezen szokja meg a teret. Homályos, de azért kivehető, hogy jegesmedvék szedik le a házfalakról az embereket, akik mintha valami bomba miatt, beletapadtak volna a vakolatba, akárcsak egy katicabogár a forró betonba.
Az emberektől ketrecet kaptam, de legalább kedvesek voltak velem. Megtámasztották a mellkasomat, hogy ne dőljek el, ha már hasam sincs, legalább az eget és a körülöttem lévő mozgást lássam. Aztán egyszer csak, mint egy cipzárt, lehúzzák a bőrt, és kilépnek belőle a jegesmedvék. Nehezen tudom felfogni, hogy ők eddig is itt éltek köztünk, mint valami szektatagok, akik tudták, hogy elfogják foglalni a földet.
A többi ketrecet nem látom, abban bízom, hogy mellettem vannak, csak nem tudok oldalra nézni. Nagyon nem hiányzik, hogy én legyek az egyedüli, aki ezzel az egésszel szembesült. A távolban jegesmedvék futnak. Jönnek, ki tudja miért, de félek, hogy engem akarnak, hogy rajtam akarnak valamit elvégezni, amit az emberiségen nem sikerült.
Két lábra állnak, mintha még élesebben akarnák látni, hogy mi történik. Felnézek én is, ahogy tudok. Mit keresek én itt, és miért jár nekem ennyi büntetés, mikor én tényleg csak ma hazudtam azt a munkahelyemen, hogy beteg vagyok, mert akartam egy szabadnapot.
Az égbe beleszúródik egy pénisz, majd eltűnik. Ki-be húzzák a bolygónkon. Nem vagyok szakértő, de ez biztos, hogy állaté lehet. Mosolyognak, de fogalmam nincs, hogy mire jó ez nekik. Egy láb is látszódni kezd, mintha csak elcsúszott volna az aktus közben. Foltos és csíkos ez a láb, biztos, hogy egy ragadozó.
- Tigris köldökében - 2022-07-17