Nem az ismeretlen a lényeg
Talán pontatlanság (esetleg félrevezető) arról beszélni, hogy Lovecraft az ismeretlentől való félelemről írt, vagyis, hogy erről szól a munkássága. Tudós alkat volt, számára az ismeretlen nem taszító, inkább vonzó lehetett. A felfedezés megakadása zavarhatta.
Úgy mondom inkább, hogy Lovecraft nem az ismeretlentől való félelem irodalmát hozta a popkultúrába és azon keresztül a köztudatba, hanem a megismerhetetlennel szembeni tehetetlenség irodalmát – bizonyos rokonságot mutat így Kafkával és az abszurdistákkal. Egy különösen sűrű század kezdetén született és nevelkedett, amikor új tudományos felfedezések formálták át a társadalmat, vallások morzsolódtak le, az ember életét egyre összetettebb és felfoghatatlanabb entitások kezdték uralni és irányítani: nagyvállalatok, bürokratikus komplexumok, kulturális és szexuális forradalmak, háborúk, járványok – ismerjük mi is ezeket. Tudjuk, mennyire képlékennyé teszik a valóság szövetét.
Lovecraft legfontosabb hatása, hogy az eszképizmusra és optimizmusra berendezkedett, „erővel és ésszel menni fog” típusú fantasztikus ponyvairodalomban is meghonosította ezt a fajta univerzális elveszettség-érzetet, amely egy átlagos huszadik (és huszonegyedik) századi ember alapbeállítása, legalábbis saccra, sejtésre (részrehajlásra, de gustibus, etc.).
És igen, szörnyeit később mások, más művészek illusztrálták, katalogizálták és kanonizálták, de ezek a szörnyek egyáltalán nem fontosak, amikor ennek az irodalomtípusnak a jelenét és jövőjét igyekezzük feltérképezni (akár a „weird”, akár a „kozmikus horror” címke alatt). Mindez csak hordalék. Marketinganyag. Kabala.
Az egyik legjobb Lovecraft-adaptációval szemléltetem ezt, amely szintén kabalafigurájával megy tovább a hírnév útján, de mégis, ott volt az első, az igazi – nem konkrétan egy Lovecraft-mű adapációja, hanem a Lovecraft-típusú megközelítés egyik legjobb átültetése. Igen, a Nyolcadik utas a halál. Ez a film sem a szörny ismeretlensége és idegensége (horrible dictu menő kinézete) miatt működik kozmikus horrorként, hanem mert szereplői tehetetlenek egy náluk nagyobb entitás ellen, akivel sem kommunikálni, sem alkudozni nem tudnak, és ez az entitás nem más, mint a cég, aki őket küldte. A cég azért akarja az idegen lényt, mert hozzá hasonlatos. Azért félelmetes a lény maga is, mert képes mindent szimbolizálni, amit a cég képvisel: a legénységet esetleges, feláldozható, ideiglenes bosszúságnak tekinti, lehetőségnek, amiből táplálkozhat és növekedhet.
Lovecraft esetén a legtöbb szörny / sötét isten olyan változás ügynöke vagy szimbóluma, amelyet nem lehet kimondani, mert a folyamat akkor éri el a nézőpontkaraktert, amikor az már nem tudja felfogni, honnan indult és hová tart az egész, lázas kutatómunkával megkísérli ugyan, de egyre elveszettebbé válik. Lovecraft életében saját elszegényedése is ilyen mozzanat lehetett, saját szembesülése azzal, hogy a bezártság és arisztokratikus érzékenységű élete valójában anomália – amint kijut a valódi világba, barátokat, idegeneket, romlott testeket, degenerált városképeket talál, és talán ő sem érti, mi van körülötte.
Ha egy egzisztenciális krízist nem lehet szavakba önteni, mit tehetünk? Amikor felismerjük, hogy a kozmoszban az egyén (de a teljes emberiség is) esetleges és mellékes, hová fordulhatunk? Mint mindig, a válasz a spiritualitás felé hajlik – Lovecraft esetén ez egy új mitológia-konstrukció, egy nem-antropocentrikus panteon delíriumos, töredékes víziója, amelyben végre nem csak az emberi erények és bűnök jelennek meg (mint mondjuk a görögöknél), hanem az egyes istenek, magasabb rendű entitások közönnyel viseltetnek az emberiség iránt, vagy még inkább: tudomásul sem veszik őket.
Mindez nem az ismeretlentől való félelem apoteózisa, hanem a kozmikus közönybe való beletörődésé, az első olyan zsánerirodalmi vadhajtást hozta el Lovecraft, amelynek a főhősei amint a csillagokra néznek, nem a végtelen lehetőségeket látják, hanem azt, hogy vége, ennyi volt, véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Csak annyi vigaszba kapaszkodhatunk, hogy talán valahol, valamikor ormótlan, emberi ésszel fel nem fogható kozmikus lények az örökkévalóságnak valamiféle változatát átélhetik, és talán, talán, ha felhívjuk magunkra az ő figyelmüket, ha őrületünkkel és áldozatainkkal valahogy hasonlatossá válunk hozzájuk, mi is részesülhetünk ebből a sötét kegyből.
Mindaddig, amíg az egyén és társadalom, társadalom és Föld, Föld és kozmosz kapcsolata olyan, amilyen, a Lovecraft-típusú irodalom hatni és működni fog, persze, más-más formákban. Okafogyottnak érzem a kérdést, mi van Lovecraft irodalmán túl, hát már rég olyasvalakivé szelídült, aki csupán egy a sok közül – mind a mai napig ennek a beteg és alig egyben tartott, illékony világnak és szereplőinek legjobb diagnózisait adják a weird és a kozmikus horror iskolájának izgalmas szerzői – Thomas Ligotti lelke évtizedek óta zokog, hogy az emberi élet mennyire „rosszindulatúan hiábavaló”, mások a testi-lelki autonómia lassú pusztulását festik meg precízen (Carmen Maria Machado, Joe Koch), vannak, akik a világunkba kódolt nonszenszekből festenek pillanatnyi szórakozást és színpadi tragikumot (Karin Tidbeck), és vannak, akik tovább kutatnak a mélyben új mítoszok és létezési lehetőségek után (Laird Barron).
Akárhogy forgatjuk ezt a dolgot, Lovecraft egy a sok közül, talán nem is az első (és amilyen fazon volt, meg is lep, hogy még szóba állok az életművével), de gócpontnak tekinthető, megfogta, naggyá tette, a falig eltolta azt az ideát, hogy világunkat ábrázolni máshogy nem is lehet, mint visszataszító borzalmak terjedelmes és kiszámíthatatlan mátrixaként.
És miért jött be neki? Mert teljesen igaza volt. Meg fogunk halni. A gyermekeink is meg fognak halni. A műveink, amelyekre az életünket tettük fel, eltűnnek majd. A bolygónk kipusztul. A többi is. A csillagok kihunynak. Minden jel arra mutat, hogy eljön az a pont, amikor nem lesz semmi, annak pedig szemtanúja se. A legőszintébb szórakoztatási forma, ha ezt tudomásul vesszük és gyönyörködünk erre adott reakcióinkban, a mi kis színjátékunkban, amit úgy mutatunk meg, mint a legvégső rettenet.
A vitaindító cikket ITT OLVASHATOD. Ha pedig te is szeretnéd elküldeni a véleményedet a témával kapcsolatban, tűkön ülve várjuk az entroplazamagazin@gmail.com címre.
- Amikor a húsvét véget ér - 2023-04-10
- La morte (részlet) - 2022-09-10
- A megértés határán – Paratopic kritika - 2022-07-19